01. Chapitre

Hy Housers!

Köszönöm szépen a hat feliratkozót, akik már a prológus alapján elég jónak ígérték a történetemet arra, hogy megelőlegezzenek nekem egy követést! ♥ Továbbá nagyon örülök annak a száz megtekintésnek, ami a prológusra érkezett, bár lehet, hogy csupán azért, mert rengeteg csoportba kitettem. Köszönöm a chat-be érkezett üzeneteket is, és ennek kapcsán elmondom, hogy minden szerda-csütörtökön érkezik rész, vagyis ennek a két napnak a környékén. Itt vagyok úgy vele, hogy be tudom fejezni, ha esetlegesen nincs még kész - bár előre meg van írva hat fejezet - és itt van annyi órám, hogy engedélyezem magamnak, hogy géphez kerüljek. 

(A rész körülbelül 2300 szóból áll.)

Jó olvasást, várom a véleményeket! ♥

xXx. Alice

^.^

"Amikor az ember a csúcson van, más szabályok szerint játszik."

Általános iskolás koromban futó voltam. Gondolom, senkit sem lep meg, hogy nem valami populáris sportot, vagy csapatjátékot választottam. Nekem a triatlon tetszett, bár az úszással sosem békültem ki igazán, azért kibírtam az edzéseket. Szerettem a rövid hajszát, és a hosszú terepfutást is, mindnek megvolt a maga szépsége. Az edzőm szerette is volna, ha maradok a csapatnál az érettségi után, de képtelen voltam feladni az álmom egy röpke szenvedélyért vagy egy egyen melegítőért. Nekem a McGill orvosi kara volt az álmom, nem egy középkategóriás kaliforniai atlétikacsoport, és ezt mindig szem előtt tartottam. Olyan volt nekem ez a város, mint Carrie Bradshaw-nak New York. Már az első látogatásomkor elkápráztatott.

Akkor éreztem igazán, hogy a régi futóerőm visszatér, amikor meglódultam a patológiáról. Tudtam, hogy valami fontos lehet, így már loholás közben felkötöttem a hajam, és felvettem a köpenyem. A szívem egyre hevesebben pumpálta a vért, az adrenalin áramlott az ereimben. Ez a testem összjátéka volt, amelyet egy hétköznapi ember futásnak nevez, én biológiai csodának. Nem sokan tudják, hány idegsejt, hány idegszál reagál egyszerre. 

A lift helyett ösztönösen a lépcsőt választottam, mivel az előbbi előtt hosszú sor kígyózott. Megváltozott a traumatológia azalatt az idő alatt, míg távol voltam: mindenfelé rendőrök nyüzsögtek, nem igazán tudtam haladni, de egy „Műtősnővér vagyok!” kiáltásra szerencsére elengedtek. Amikor a legnagyobb csoport mellett léptem el, dühösen az arcukba vágtam a kórházi személyzeti kártyámat, hogy tessék figyelni, de mivel mérgemben mindig angolul szóltam, a franciák nehezen értették, inkább csak értetlenül néztek utánam.

A nővérpulthoz érve Annie a kezembe adott egy zöld műtősruhát, amit ott, mindenki előtt aggattam magamra, a hajamra hálót tettem, a szám elé maszkot, a kezemre kesztyűt hoztam, és már magyarázta is, hogy mi van.

- Jelentős vérveszteség, nagy és mély vágások. – közölte, miközben beléptünk az ajtón, és az előkészítőn sétáltunk. – Egy gyilkossági kísérlet áldozata, ha nem varrják össze, hamarosan meghal. Menj, neked ehhez vannak idegeid. – lódított be az ajtón. A kis puhány.

Rögtön megláttam a testet. A műtőasztalon feküdt, a vádliján, a hasán és a nyakán vágások éktelenkedtek.

- Öhm… Ne hívjam Tierneyt? – kérdeztem, miközben kerítettem egy görbe tűt meg egy macskabél cérnát. 

- Nova, inkább dolgozz, ne kekeckedj! – szólt rám Madson, mire gúnyosan elmosolyodtam, és odaléptem a bal vádlijához. 

Velem szemben egy csoporttársam, Martin tette ugyanazt, mint én. Folyamatosan a hajához nyúlt, ami amúgy gondatlanság, de valahogy le kellett törölnie a verejtéket az arcáról, így a szőke fején már piros foltok éktelenkedtek. Látszott, hogy valahol a homlokán el is vágta a bőrét a tűvel. 

A hasánál egy doktor, a nyakán pedig maga Madson dolgozott. A sarokban műszakisok figyelték a dolgot, a gépeknél álltak, lélegeztették a beteget. Közben erősen az járt a fejemben, hogy hogyan is kerülhetett ide, de választ – akárhogy kérdezgettem Martintól – nem kaptam, ő sem tudta.

Már-már úgy nézett ki, helyreáll a helyzet, de még mindig feszültség uralkodott a műtőben. Tapasztalataim szerint mindig akkor történnek a komplikációk, amikor már éppen normalizálódik a helyzet. Most is ez volt, Murphy-törvénye szerint…

- Kamrai fibrilláció! – kiáltotta Martin.

- Töltés tízre! – közölte Madson, mire a műszakis betöltötte és Madson kezébe adta.

- Töltés húszra! – ragadta meg őket újra, a sikertelen első után. Már láttam a szívritmusának hanyatlását a képernyőn, amikor sóhajtva ránéztem a műszakisra:

- Inkább százra. 

Szó nélkül betöltötte, Madson pedig újra nekiállt újraéleszteni. Mivel ő nem hallotta a megjegyzésem, a szívkép normalizálódása után hősnek érezte magát, hogy ő most megmentett egy életet. A fenéket mentett meg.

- Varrjátok gyorsabban! Nyaki ütőér, ostobák! – kiáltottam. Néha annyira nehéz volt elviselni, hogy totál hülyékkel kerülök egy műtőbe. – Egy liternél tartunk, még kettő és vége!

Még egy óra kellett, hogy végezzünk a műtéttel. A nyaki ütőerét duplán varrtuk össze, a hasát triplán, a vádliján egy is elégnek bizonyult. Madson azért kivárta velünk a kötelező három percet, amit mindig ki kell, mert általában a műtét utáni pár percben lépnek fel leggyakrabban komplikációk, majd ment a folyosóra hősködni. Én és Martin maradtunk bent az egyelőre eszméletlen nővel: még be kellett kötözni a varrások helyét: a kezembe vettem a lábát, letöröltem róla a vért, majd a tanult módon bekötöztem a lábát a fáslival. A másiknál is ugyanezt tettem, míg Martin a hasán rögzített. A két doki nélkül csak mi, meg az egyik pakoló műszakis voltunk bent. 

A nyakát ketten kezdtük el kötözni: ő tartotta, én csináltam. Sóhajtva végignéztem a stabilizálatlan testen: ahol nem vágások, ott kék-zöld foltok borították. A műszakis éppen a röntgen alá tolta, hogy megnézze, nincs-e belső vérzése, a fény pedig úgy vetült rá, hogy szinte kísérteties látványt nyújtott. 

Az egyik oldalsó ajtón egy nővér behozta az infúziós keveréket. Martin a kezembe adta a tűt, én pedig vénát kerestem. Nehéz volt, a jelentős vérveszteség miatt, de végül a kézfejébe sikerült szúrnom. A hordágy mellé rögzítettük az infúziós állványt, majd én megfogtam, Martin az ajtót nyitotta, úgy toltuk ki a folyosóra. 

Kint riporterek és rendőrök fogadtak minket: az utóbbiak folyamatosan azt kérdezték, hogy mikor beszélhetnek az áldozattal, az előbbieket pedig legszívesebben felrúgtam volna. Az lehet, hogy nekik a tudósítás a dolgok, de szinte sértés, hogy valakiről ilyen képeket készítsenek, és minden hozzájárulás nélkül tegyék közzé. Azonban a műtőtől messzebb egyre kevesebben voltak, ami Madson megjelenésének volt betudható: ő ugyanis óriási szónoklatba kezdett a kitűnő teljesítményről, és a drámai fordulatról, amikor megmentettük az életét. A riporterek inkább vele foglalkoztak. Csupán két rendőr és egy fiatal nő ácsorgott messzebb, őket láthatóan nem érdekelte Madson. 

Lassan kellett tolnom a hordágyat, így volt időm megfigyelni őket: a nő körülbelül velem egy magas lehetett, olyan száznyolcvan-nyolcvanöt centi. A haja angol-szőke volt, nagyon durván, a szeme a zöldeskéken villant rám. Én is igyekeztem elővenni a lehető leghidegebb tekintetem, de mit sem ért. Egészen szép volt: elegánsan öltözködött, aligha gondolta volna akárki is nyomozónak: hatalmas sarokkal, kék szoknyával és fekete inggel parádézott, és láthatóan nagyon unta a kórházat. Valahonnan nagyon ismerős volt az arca a jellegzetes vonásaival, de nem tudtam hová tenni.

Mellette a két egyenruhás szinte egyformának hatott, mégis biztos voltam benne, hogy a bal oldali idősebb, hiszen a két szeme között mély ráncok éktelenkedtek. Ő kérdezte meg:

- Mikor beszélhetünk vele?

- Ne haragudjon. – álltam meg – De úgy néz ki ez a nő, mint akivel most azonnal random rendőrségi kihallgatást lehetne rendezni? Az állapota nem stabil, szerintem túl sem éli, úgyhogy játsszunk inkább arra, hogy jól legyen, és ne arra, hogy mindent megtudjanak az állapotáról.

Nem válaszolt, úgyhogy folytattam az utam, de a rám vonatkozó megjegyzését azért hallottam: „lehengerlő beszédstílus”. Hát, köszönöm, bóknak veszem.

Martin közben mellettem állt, és vigyorogva rám nézett:

- Csinos vagy.

- Ó, hát ez vagyok én. Igazi egyedi style. De te sem panaszkodhatsz. És akkor te akarsz traumatológus lenni.

- Végül is, ez logikus, ezért vagyok ezen az osztályon. – vonta meg a vállát. – mindenki ott van, ahova menni akar. Többnyire.

- Milyen kár, hogy a hullaházba nem kellenek nővérek. – sóhajtottam cinikusan, mire felröhögött. 

- Hát, aki halottkém akar lenni…

- Patológus! – szóltam rá, hiszen tapasztalat, mennyire keverik a kettőt.

- Bocsánat, az én anyámat! – tette viccesen szívére a kezét.

- Helyes. – bólintottam. – Jó kutya. Ezért már jár a keksz.

- A kekszért mindent. Nem tartod furcsának, hogy egy haldokló nő felett nevetünk éppen valami szar poénon?

- Sokszor nevettem már abszurd helyzetben szar poénokon. Ha ideges is lennék e miatt, oldaná. A humor sok mindenre jó, ez az egyik. – vontam meg a vállam. Martin is megvonta, amit nem nagyon értettem, majd elköszönt, és kiment a kórteremből.

Rögtön utána a folyosón látott lány lépett a szobába. Az irreálisan magas sarkai kiakasztottak, nem tudtam, hogy képes benne menni, de nem is érdekelt annyira, hogy mindezen elgondolkodjak, mert hozzám szólt.

- Mit akarsz? – kérdeztem nem túl barátságosan.

- A rendőrségtől jöttem.

- Nem vagy zsaru. – mivel ezt elsőre levágtam, nem volt kedvem vele vitázni. Úgyis tudtam, hogy nem az.

- Valóban nem. Ella Moiresette. – a kezét nyújtotta megfogtam, de hamar elhúzta, hiszen a vér még nem teljesen száradt rá.

- Nova Thompson. és, ha nem vagy rendőr, mégis hogyan kerülsz a fakabátokhoz, és miért érdeklődsz egy bűnügy áldozatáról?

- A McGillre járok, és most még egy hónapig a rendőrségen önkénteskedem. 

- Furcsa, hogy eddig nem találkoztunk, én is Gilles vagyok, kriminálpszichológiás. Orvosi, de ezt gondolom már kitaláltad, ötödév.

- Valóban furcsa. – mondta, de úgy vettem le, nem is nagyon bánja. – Szóval, kérlek mondd el, mi a benyomásod, szerinted mi van itt, megmenekül-e.

- Előbb inkább te mesélj.

- Én jöttem a rendőrségtől, én kérem a véleményedet.

- Az eddig oké, de ha esetleg mondanál tényezőket, akkor össze tudnám kötni a talált sérülésekkel, és máris több mindenetek lenne. Na, mit szólsz?

A falnak támaszkodott az óriási sarkaiban, majd belekezdett a meséjébe.

- Szerintem a támadója meg akarta ölni. Simán elvérzett volna, ha nem találnak rá. Vélhetőleg elkábították, legalábbis a rendőrök erre tippelnek.

- Oké, akkor mondom, hogy én mit tudok. Azt biztosan állíthatom, hogy élve akarták hagyni. Ha jól tippelek, egy forgalmas helyen hagyták, és a sérülései nem voltak életveszélyesek, csupán a vérveszteség miatt. Megsúgok valamit: szerintem kivették valamely szervét, de nem tudtuk megvizsgálni, meg kellett mentenünk az életét. A gyilkosa sebészi vágásokat ejtett, könnyű volt összevarrni, úgyhogy szerintem van valami egészségüggyel kapcsolatos végzettsége. Ha lesz elég vére, veszek is tőle, és elviszem elemeztetni, de gondolom, ezt majd úgyis siettetni fogják. – magyaráztam. – De mondj te is valamit, mi történt vele, ki ő?

- Szóval, ő egy fiatal novícia. Itt, egy montreali kolostorban élt, de mivel az épület működési engedélyét nem hosszabbították meg, ki kellett költözniük. Egy bérlakásban élt  Parc du Mont Royal-on, amit az egyház bérelt neki. Egy hónappal ezelőtt látogatott el először a rendőrségre, mert úgy érezte, követik és figyelik, de erre nem tudtunk mit mondani. Én azt gondoltam, hogy tévképzetes, de figyeltettük a bérházat. Végül ott támadtak rá tegnap tizenegy körül. Két órával ezelőtt.

- Szóval emberi mulasztás történt. – vágtam le egyből. – Hülyeség. A nő biztosan tévképzetes volt. Már megbocsáss, de az emberek nem figyelnek az apácákra. Mégis ki akarhatta megölni? Mégis hogyan? 

- Ezt próbáljuk kideríteni. – közölte diplomatikusan.

- Jézusom, mintha csak egy megtört hozzátartozó lennék. Hadd gondolkodjak egy percet. – kértem időt, mert valami már nagyon fúrta a fejem. – Mennyi esély van rá, hogy Rohynopollal kábították el?

- Annyi, mint a többi ilyen szerre. Miért? 

- Mondok neked valamit. Van egy regény, nem tudom, ismered-e. Tess Gerritsen írta, a címe A Sebész. Abban hasonlóak az áldozat sérülései, csupán ott nem élte túl, valamint a vádliját nem vágták meg. Ott Rohynopollal kábítottak. Innen gyanakodtam a szervkivételre, ott ugyanis az áldozatnak kioperálták a méhét.

- És ennek mikor tudsz utánanézni? – látszott rajta, hogy hülyének néz.

- Varratszedés és begyógyulás után. Az még odébb van. – közöltem. – De gondolkozz el rajta, majd én is ezt teszem. Az orvosi úgyis könnyű. – szúrtam oda a végére. Oké, nekem könnyű volt.

- Nem ez a hír járja.

- Kinek nem az. – kezdtem el a mondatot, miközben felvettem a cuccom, és az ajtó felé vettem az irányt – Kinek igen. – majd kiléptem a folyosóra.

Rögtön az öltözőbe mentem, és átvettem a véres ruhámat egy cseredarabra. A hajhálóm is tiszta vér volt, a hajamon pedig ha volt, is, nem látszott meg a dolog. Megmostam az arcom, a kezem, majd a hátamra kaptam a köpenyem, emlékeztetve magam arra a -37 fokos hidegre, amit még évekkel ezelőtt mértek januárban. És a február sem számított sokkal melegebbnek.

Miután ezzel végeztem durván kiürült a traumatológia. Már csak Annie-t láttam ülni a nővérpultnál. Valami magazint olvasgatott a gyenge lámpafénynél. Én magam lehuppantam az ablakkal szemben, és a kivilágított várost néztem: onnan, ahol én voltam, simán látni lehetett az egyetemet és a kollégiumot, az utca másik oldalán. Szép volt a sulink, nagyon régi, gótikus épület, amelyből egy üvegfolyosó indult ki az út másik oldalára a kórházig, amely hivatalos nevét senki sem emlegette, mindig csak a McGill kórházának nevezték, pedig volt annak becsületes elnevezése is: Royal Viktória Kórház, a McGill Egyetem Rezidenskórháza, de mint már említettem, senki sem hívta így. Az üvegfolyosó végén az orvostudomány egyik fellegvára pihent, igazi modern épület üveggel és krómmal, valódi tudományos palota. Hatalmas komplexummal a Mont Royal lábai előtt, követve a hegyvonulatokat, egyik oldalán a háborítatlan természettel és a Vieux-Montreal körzetével, másikon pedig a nagyvárosi Plateau Mont Royal-jal, a bohém művészvilág nagyvárosi szeletével.

Három után még egyszer körbejártunk a szobákban, a csend azonban hamar elszállt, mivel megérkezett a mi váltásunk, a hajnali menet, akik egészen reggel nyolcig dolgoznak majd. Utánuk következnek a nappaliak, akik nyolctól négyig lesznek, talán nekik a legnehezebb, akkor van ebéd, uzsonna, reggeli…

Miután felkaptam a táskámat, elindultam az üvegfolyosó felé, de nem mentem át rajta. Úgyis kabátban voltam, hiszen már munkába is a városból érkeztem, és azért elég rendesen fűtötték a beltereket télen, így simán megfulladtam volna a melegtől. Ez adott rá okot, hogy az utcát válasszam, ami még így hajnali negyed ötkor is forgalmas volt. Átmentem a Des Pins Avenue-n, a széles, nyolcsávos út felüljáróján. Nem volt kedvem elsétálni ahhoz a helyhez, ahol négysávossá válik, és van zebra. Azután a Rutherford park szélén sétálva elértem az egyetem kollégiumát, a Redpath körzetben. Rémisztő, hogy negyed óra-húsz perces sétát lehet megspórolni azzal, ha az épületen át megy az ember.

A kollégium éjjeli őrsége kérte a diákigazolványom, mire készségesen felmutattam, és a szobák folyosójára léptem. A lifttel egészen a tizenkettedik emeletig utaztam, de kilépni már nehéz volt, ugyanis egy bizonyosan ittas srác fetrengett az akna ajtaja előtt. Úgy nézett ki, mint akit most nyomtak tele marihuánával, és ahogy kerültem ki, már kapta is el a lábam, de egy jól irányzott oldalba rúgással sikerült hatástalanítanom az emberiség eme torz és mutáns faját, amit a legtöbben egyetemista srácoknak neveznek.

A szobát kinyitva ledobtam a táskámat az ajtó mellé. A szobatársam, Becca egyenletesen szuszogott, nem állt szándékomban felébreszteni, így viszonylag csendben zuhanyoztam. A villanyt az ágyam felett azért felmertem kapcsolni, így levettem a könyvespolcról A Sebészt, bár nem kellett felolvasnom, anélkül is tudtam az első mondatot: „Ma megtalálják a csaj holttestét.”