02. Chapitre

Hy Housers!

Nehezen hittem el, amit láttam, amikor jöttem kirakni az új részt: az előző két bejegyzést már majdnem 150-en látták, kattintottak rá! ♥ Oké, ez sokaknak nem nagy szám, de nekem hízeleg. Azon azonban elszomorodtam, hogy nem érkezett megjegyzés, de nem szeretnélek zsarolni titeket ezzel...

A hetem elég jól indult, javítottam több tárgyból is fixáltam magam, pénteken versenyre megyek, november 21-ig pedig leadom a versenynovellámat, ami lehet, hogy egy antalógiában jelenik meg. Jövő héttől pedig indul a pályaválasztási kiállítás/nyíltnap dolog, és egészen három hétig fog tartani. Nekem már körülbelül kialakult a sorrendem, ami elég ambíciózus... Megmutatom ^^ Én mindenképpen az ország negyedik legjobb gimijébe, a Zrínyibe szeretnék járni, ami ugye Zegen van. Itt vacillálok a matek és az angol szak között, mivel mindkettő elég alapvető a pilótasághoz... Utána jelölöm a Kölcsey Ferenc Kéttannyelvűjét szintén Zegen, a negyedik hely pedig valószínűleg a Bibó istván Alternatív Gimnázium és Szakközépiskola lesz, Hévízen, de nem tudom, hogy angol, vagy sima, mivel az angolról nem mondanak jókat.

Szóval, most zűrös hetek következnek, de túlélem.

Jó olvasást! ♥

xXx. Alice

^.^

"Ha nem tudod, hogyan kell hazudni, azt sem tudod, hogy mikor hazudnak neked."

Mivel megígértem a megerőszakolt Yvonne-nak, hogy lemegyek hozzá délelőtt, hogy könnyebben viselje a dolgokat, hétkor keltem, hogy a reggeli vizit végét azért ne késsem le. Magamra húztam egy világos farmernadrágot egy fekete hosszú ujjú pólóval, rá a fekete bokacipőmet, aminek köztudottan olyan sarkai voltak, hogy a koleszban egyedül én voltam benne képes menni. Magas volt, olyan tizenegy centi, de erre rátett, hogy vastag. Oké, állítólag tűsarkúban nehezebb menni, de ennek a súlya volt annyi, mint egy tégláé. Mindenesetre én szerettem, tudtam is benne létezni. 

Az üvegfolyosón mentem, így hamar odaértem. Yvonne kórterménak ajtaja csukva volt, így gondoltam, már végeztek vele, de azért kopogtam.

- Bejöhetek? – dugtam be a fejem. A bólintására teljes testtel a szobába léptem. – Hogy vagy?

- Sehogyan. Üresnek érzem magam. – válaszolta.

- Nem mondták, hogy mikor vagy kiírva vérvételre? – kérdeztem.

- Nem.

- Mindjárt megnézem, várj. – kértem, és kisiettem.

Kint a nővérpultnál az álmos kolleganő ült, láthatóan a műszakja utolsó öt percében. 

- Szia. Nova Thompson vagyok, itt dolgozom a traumán. Az egyes kórteremből Yvonnét vinném teljes laborra. Vihetem?

- Igazolványt. – közölte morcosan. És akkor még nekem nincsenek kommunikációs képességeim…

Odaadtam a kezébe, hadd tanulmányozza.

- Milyen kapcsolatban áll a beteggel? – kérdezte kekecen.

- Tegnap én láttam el, és megkért, hogy ma kísérjem el. 

- Rendben, vigye, de hozza is vissza. – dobta oda az igazolványt.

Yvonne kórtermébe visszaérve felsegítettem, és mentünk le az első emeletre, a központi részlegbe, ahol a legegyszerűbb vizsgálatokat végzik, a vérvételeket, és onnan viszik a mintákat a laborba.

- Vettek már tőled vért? – érdeklődtem, ahogy a személyzeti ajtón léptem be vele. 

- Még sohasem.

Ha akartam is volna felelni, akkor sem tudtam volna, mert már bele is cseppentem a szokásos körforgásba. A tűvel Martin kardoskodott, mellette egy évfolyamtársunk gépelte az adatokat, miközben a kezdetleges szakállát vakargatta. 

- Szépséges szép reggelt Kanada következő orvosnemzedékének. – intettem – Hoztam nektek egy újabb csapolásra várót. Soron kívül kéne. 

- Meglesz az. Töltsétek ki, és akkor kezdhetjük. Ma délben kezdünk? – kérdezte tőlem.

- Aha. – felhuppantam a kémcsövek mellé a pultra, miközben Yvonne mellettem töltötte a lapot. – Pontban. Ducan-nal leszünk, azzal az utálatos vén pedofillal. 

- Jobb, mint Métráal. – Métráal a legutálatosabb nevű tanárunk volt, ugyanis az angoloknak órákig tartott megtanulni mindezt kiejteni.

- Az csak nektek szar. – vontam meg a vállam. A neve mellett az a nő még egy dologról volt könnyen megjegyezhető: hihetetlenül imádta a fiú tanítványokat. Martin híres sztorija, hogy az első félévben vizsgázni négy lánnyal írta be magát egy csapatba, mind a négy éppen átment, ő meg jelessel végzett, pedig pont annyit tudott, mint ők.

- Aha, Ducan meg nektek.

- Most nehogy én viseljem, ha a seggemre csap a pedofil majma! Nem vagyok prosti, ne csapkodjon, tanítson! – közöltem indulatosan. 

- Azért én sem állnék neki háttal…

- Nocsak, Martin titkolsz valamit?

- Nem, nem vagyok nő, ha erre gondolsz. – túrt a hajába, és Yvonne felé nyúlva elvette az ívet. – Ülj ide, Nova, te meg kérlek, fogd le a kezét. 

Engedelmesen mellé álltam, és az asztalra szorítottam az alkarját. A másik kezemmel – ahogy tanultuk – a vállára helyeztem a testsúlyom, hogy ne tudja elrántani magát a tű elől. Végül három kémcsőnyi vért vettek le tőle, ami nem is számított olyan soknak.

A vérvétel után visszakísértem a szobájába, majd felmentem a traumatológiára.

Soha senki sem kényszerített arra, hogy orvos akarjak lenni. A családunkban nem volt ez elvárás, nagyon humános szüleim vannak, akik az emberi elme feltárásával foglalkoznak, és néha valósággal irtóznak a vértől vagy egy mélyebb sebtől. Én magam akartam ezt a világot, és ezt ők elfogadták.

Arra sem kötelezett soha senki, hogy az kilencedik félévemben az egyetem kórházában kezdjek dolgozni. Lehetőség volt, ösztöndíjkiegészítés. Én szívesebben mentem volna egy nagyobb helyre, ahol nem találkozom folyamatosan az évfolyamtársaimmal, de a McGill nem engedte, ugyanis féltek, hogy valamelyik diák „kívül” hoz szégyent az egyetemre. Az intézmény saját kórházában nem kellett ettől tartani.

A kanadai orvosi beavatások, évfolyamok szerint az egyetem után mindenkinek egy évet kell gyakornokoskodnia, utána teheti le a Hippokratészi esküt, és ez az egy év nem váltható ki közbeni munkával, kivéve, ha azt valaki a végzős évében végzi, a disszertáció és a tanulmányok mellett, akárcsak én.

Bár a McGill kórháza nem a legnagyobb volt Montréal-ban (márpedig én a legnagyobban akartam tanulni), azért ide volt lehetőség, ide jöttem. Tetszett a nagy monstrum, tetszettek a műtők, tetszett, hogy az emberek komolyan vettek. Nem éreztem kötelezőnek, pedig munka volt, fizetéssel.

Talán az első hónapom után kezdett nagyon érdekelni az egyik betegem állapota, akit még én műtöttem. Azóta nem is volt olyan élményem, hogy külön bementem volna, és kérdezősködtem volna egyes fekvők állapotáról, de a pénteki összevagdalt nő képe nem ment ki a fejemből, nem fért az agyamba, mi történhetett. 

A szobájába érve már megtaláltam az ágy szélén a kórlapját, neve is lett a szerencsétlennek: Heidi Claudel. A hivatalos adatait valaki már bekörmölte, hiányzó rublikát nem vettem észre. 

Hihetetlen szerencsétlennek nézett ki, ha szabad így kifejeznem magam. A bőre nagyon sápadt, arcából kifutott a vér, haja maszatosan terült el a párnán. Élettelennek nézett ki, a monitor azonban mutatott szívverést. A neki adott gyógyszerekre néztem: nem adagoltak neki túl sokat, mintha csak ilyen állapotban akarnák tartani.

Végül aztán hagytam a dolgot. Bár sok minden érdekelt róla, tudtam, hogy ezt nem a teste mellet állva fogom megtudni.

^.^

A hét utolsó boncolása péntek délben volt. A leghülyébb időszak, mert az ember egyszerűen megéhezik a boncolás végére. Ülök, és írom a jegyzeteket, és éhes leszek. Miközben mindenem véres, korog a gyomrom. El lehet ezt képzelni? És akkor érzed a hús, a máj szagát, és tudod, hogy enni akarsz…

Persze vannak előrelátó emberek, akik esznek tizenegykor. Ők jellemzően ki is hányják. Kivéve mondjuk én, aki, ha hányna is, akkor is csak utána, mert közvetlen az öltözőben eszem, és akkor z undorító részére még nem emésztettem meg a dolgot. 

Háromnegyed tizenegykor már nagyjából elhagyták az ötödévesek a kollégiumot, így én is mentem. Íratlan szabály volt, hogy a főépületben várakozunk a professzorra, aki kinyitja nekünk a bonctermet, mindezt pár korábbi nekrofil diák miatt, akik túl könnyen szerezték meg a kulcsot egy kis éjszakai „boncolásra”. A másik, amit nem értek: miért van az, hogy az emberek jobban megijednek egy éjszakai boncolástól? A nappali is ugyanúgy néz ki. 

Kivételesen nem kint, a hidegen sétáltam, hanem az épületeken keresztül. Először beléptem az egyetemre, ahol a mérhetetlen tudás szaga terjengett, ha költői akarok lenni, valamint az instant kávéé. Az előadókból magyarázás és kérdések szűrődtek ki, a folyosón olykor egy-egy diák szaladt el mellettem. Jól megnéztek maguknak, bár az orvosira járókkal ez úgy volt szokás. A McGill az orvosi karon kívül nem ajánlott semmilyen reál, vagy természettudományi továbbtanulási lehetőséget, az orvosi karát is „Emelt matematika, fizika és orvostudományi szak”-ként hirdette. Mellettünk művészek, kulturális antropológusok – miattuk volt pár csonttanoncunk -, pszichológusok és egyebek tették ki. Mi, a hétszáz-ezer orvostanhallgató azonban gyakorta járkáltunk véres ruhákban, kórházi csiptetőkkel, egyebekkel, és a művésztanoncok néha kissé elborzadtak. 

Sosem értettem semmilyen humán tárgyhoz, rajzhoz, hasonlókhoz, így érzékem sem volt a művészethez, de el kellett mondanom, hogy az egyetem belső tere határozottan ízléses volt. Meleg színek, és vékony, magas falak, a gótikára utalva, e mégiscsak egy másik, újabb változatban. Csodaszép, üvegablakok kerítette előadótermek. 

Az üvegfolyosóra vezetve változik meg ez az egész. Az út felett hajol át, hogy télen, amikor kilépni az ajtón is veszélyes, ne kapjon senki hideglelést. A kórház letisztult, fekete hangulatát tükrözi, a láb alatti homályos üvegen az autók fényei, a szemmagasságban lévő üvegfelületen pedig a város fényei köszönnek vissza. Egyszerűen varázslatos. 

Lesétálva a kórház halljába, már ott volt a teljes évfolyamom, csak a professzor hiányzott. Felraktam a fejemre a fejhallgatót, és a Wake me up-ot hallgattam, miközben végignéztem azon a tehetségtelen bandán, akikkel együtt jártam erre a szakra. Mind háziorvos akart lenni, körzete kedvence, anyuci-apuci-gyerekek hőse.  Két antropológushallgatónk volt, akik negyedében voltak velünk, ilyenkor fizikai antropológiát tanultak, amikor mi is, negyedében a kulturális antropológusokkal, másik szeletben régészekkel, és az utolsó negyedben a saját szakukon tanultak. Teljes antropológia szakot ugyanis csak jövő évtől terveztek indítani, ők voltak a próbahallgatók.

Martint is láttam, valami lánnyal beszélgetett, és közben hevesen gesztikulált. Nem tudom, mennyire figyelhetett rá, mert az arcának egyik felét valaki takarta, de különösebben nem is érdekelt. Inkább a lenéző magatartásomra koncentráltam, nehogy kiessek a szerepemből, mígnem megérkezett a professzor, és bemehettünk.

Az öltözés után százhúsz jövőbeli orvos úgy szabadult be a boncterembe, mint mások a cukorkaboltba. Rögtön elkezdték stoppolgatni a hullákat, fiúk természetesen a női tetemeket, had legyen „vicces” a nap. Én hátul mentem, viszonylag későn tárult elém az ipari boncterünk nem éppen felemelő képe. 

Az egész termen boncasztalok húzódtak végig, olyan öt méteres távolsággal, teljes felszereltséggel. Körbe-körbe üvegfalak húzódtak, de egyoldalú volt az üveg, csak mi láttunk ki, be senki, és fény sem érkezett, de a kórház építészei ezzel szerették volna feldobni az „élményt”. A bemeneti ajtó mellett egy a hidegházba, egy meg a szövettani laborba nyílt, amelyet mi nem használhattunk, de ez kötötte össze a diákok bonctermét a kórházéval.

A professzor felolvasta az aznapi összeállítást. Mindig keverte az embereket, hogy sohase ugyanazok legyen a csapatok. Én aznap Martinnak, egy Luc nevű kölyökképű gyerekkel, és két lánnyal Léilával és Adélevel kerültem egy asztalhoz. Luc magas volt, de nagyon gyerekes arccal, és hihetetlen vékony, piszkafa testalkattal. Barna haja élettelenül lógott a vállára, a szemében nem sok érdeklődést láttam a dolog felé. Léila és Adéle nagyon hasonlók voltak, hasonló termet, hasonló szőkére melírozott hajszín, barna szemek. Nem tűntek ki egymás mellől, de még a tömegből sem. Martin szokásosan nézett ki, szőke haja lazán állt, mintha most kelt volna fel, fehér ruhája, amit mindenki viselt, szokásosan gyűrött volt. Nem igazán törődött a kinézetével, a hullát kezdte vizslatni.

Az aggyal kezdtünk. Luc fogta a fejet, Martin fűrészelt, mert a két lány egyetértett abban, hogy ez nem nekünk, nőknek való. Én csak fintorogtam, azzal a tipikus „beszélj a magad nevében” arckifejezéssel, míg azok ketten lefejtették, és elénk tárult az agy. Ők ketten a szerszámokat és a fejet tartották, így rám hárult a nemes feladat, hogy kiszedjem az agyat, lemérjem, és tálba rakjam. 

Ipszilon-metszéssel folytattuk a boncolást. Egészséges nő lehetett a hulla, nem volt elhízva, a szövetei és a vére is rendesnek látszott. A traumatológián fekvő Heidire gondolva azonban rájöttem, hogy egy teljesen egészségesnek kinéző emberből nagyon hamar lehet hulla, esetleg félholt. Persze, az ember amúgy is meghalna egyszer, de az esetek száz százalékában magunknak segítünk rá valamilyen körülménnyel, és nem kell annak biológiai ok. Egyszerűen csak veszekszel valakivel, és másnap egy egész tár landolhat a mellkasodban.

^.^

A boncolás végeztével visszamentem a kollégiumba, és átöltöztem. Két óra volt, és szerettem volna még egy kis kutatást végezni Heidi dolgai körül. Rövidesen rájöttem, hogy egy orvosi adatbázisba azonban nem törhetek csak úgy be, valami humánusabb módszerhez kell folyamodnom. Megszereztem hát a kórházból a „baj esetén értesítendő” személy telefonszámát, ami a feljegyzések szerint az anyjáé volt, és feltárcsáztam. A hölgy igazi franciát beszélt, azt a fajtát, akiről biztosra vettem, hogy csakis ezen a nyelven tud megszólalni. Mondtam, hogy én foglalkozom a lányával, és szeretnék személyesen feltenni pár kérdést neki, és a férjének, ha ez nincs ellenükre. Sikerült kedvesen viselkednem, így a hölgy rábólintott, és megadta a címét is.

Mivel kocsim nem volt, így metróval kellett kimennem Main-ba. Hát, nem ez volt Montreal legmegbízhatóbb körzete. Nappal még csak-csak barátságosnak bizonyult, de éjszaka itt hódított a kanadai szexipar. Viszont délután is vigyázni kellett, a stricik korán is vadásztak. 

Ahogy leszálltam a szerelvényről, több kofa mellett haladtam el, akik még a régi Main-hatást szerették volna visszahozni a kedvességükkel, a házi árukkal, a jó borokkal, a szép szóval. A házak egy amerikai kisvárosra Brookville-re emlékeztettek, olyan jellegtelenek voltak, omladozóak, de lakhatóak. A földszinteken éttermeket láttam, kisebb üzletekkel. Az üvegablakokon hatalmas betűkkel hirdettek leárazásokat, menüárakat. 

Ahogy messzebb értem, pár családi ház is felbukkant. A telefonom GPS-e jelzett, miszerint elértem a célom, én pedig szembefordultam a világossárga házzal. Nem rítt ki a környezetéből, világosbarna tetejével a magasabb épületek sorába olvadt. Kertje nem igazán volt, a mellette ágaskodó kicsi zöld azonban felfelé tört a mellette álló tömbház oldalán. 

Csengetésemre egy idős, ősz hajú nő nyitott ajtót. A kezét nyújtotta, miután beengedett a kapun.

- Scharlotte Jean-Claudel.

- Nova Thompson. – szorítottam meg a kezét. Éreztem, hogy nem tetszik neki, az angolságom, elvégre egy tipikus francia hogyan is bízna meg egy amerikaiban? Reméltem, hogy le tudom győzni a kételyeit velem kapcsolatban.

A lakás belülről szebb volt, mint a külső alapján reméltem. Valami lepukkant helyre számítottam, de ez nem volt rossz. Világos, meleg színek, virágok sorjáztak a nappaliban, ahova Scharlotte beterelt. A férje a kanapén ült, a lépteinket hallva az ajtó felé fordult.

- Gilbert Claudel vagyok.

- Nova Thompson. Én műtöttem a lányukat, és egy részben kezelem is, ezzel kapcsolatban lennének kérdéseim. Fontos, hogy ezekre nincs jó válasz, az igazat mondják, és akkor rendben lesz.

- Oké. – mondta a feleség, a férj is bólintott. Scharlotte hellyel kínált, így beszélgetést közben leültem velük szemben.

- Az első az lenne, hogy van-e a lányuknak gyógyszerallergiája? Jelenleg egy semleges készítményt kap, de az ilyen adatok előtt mindenkivel ezt tesszük.

- Érzékeny a penicillinre. Ezért sosem szedett antibiotikumokat.

- A zárdában, ahol élt, milyen volt az orvosi ellátás? – fontosnak tartottam megkérdezni a dolgot, nem a beteg miatt, hanem egyszerűen még sosem jártam zárdában.

- Állítólag egész jó, de nem tudtam róla sokat, mert Heidi nem volt az a beteges típus. Miért kérdezi? A rendőrség bűncselekményként kezeli…

- Igen, az is, de nekem arra kell koncentrálnom, hogy a lányuk megfelelő ellátást kapjon, ezért kérdezek a gyógyszerekről. Valamint azzal is kalkulálnom kell, hogy hol élt, milyen levegőjű helyen, mikor ivott utoljára tejet… Mindent figyelembe kell vennem. – hazudtam folyékonyan. – Tudom, hogy a zárda bezárt, és egy lakásban élt, ezért nekem be kellene oda jutnom. Ne értsenek félre, csupán szeretném megnézni, szedett-e gyógyszereket, ha igen, milyet, mert van olyan, ami után például negyvennyolc óráig nem kaphat egyéb készítményeket, így el szeretnénk kerülni az esetleges hibákat. 

- Én nem tudom beengedni oda. Nem adott nekünk kulcsot, de nem is volt rá idő. Csak egy hónapja költözött oda, és úgy volt, hogy hamarosan új zárdában fognak élni. Képtelen vagyok elhinni, hogy mégis ki támadhatta meg…

- Hölgyem, voltak a lányának orvos ismerősei? Akárki, akinek bármiféle egészségügyi képzettsége volt?

- Nem, a családunkban senki sem orvos. A társaságát pedig nem ismerem… Ott az én hitem szerint mindenki vallásos…

- Igen, egy zárdában ez így szokott lenni. – mosolyodtam el egy pillanatra. – Mindenesetre köszönöm, hogy időt szakítottak rám. Ha lesz még kérdésem, akkor visszajövök, esetleg telefonálok. – ígértem meg.

Scharlotte kikísért, majd egy hangos csattanással becsukta utánam a kaput, mintha csak a tudtomra akarná adni, hogy nem kíváncsi rám többet. Nem nagyon érdekelt a reakciója, úgyis tudtam, hogy kiderítem, mi itt az igazság.

^.^

A kollégiumba visszaérve úgy döntöttem, hogy a disszertációmnak szentelem a figyelmem. A témát már nagyon régen kiválasztottam, és a fejezeteket is tudatosan megterveztem. Két téma között vacilláltam sokat: A Hippokratészi eskü hitelessége, a fogadásokat megszegése és az orvostudomány bűnügyi jelentősége. Később rájöttem, hogy az első inkább pszichológia, és azt nem nekem kellene megírnom, így a második mellett tettem le a voksom. Plusz, a konzultánsom is azt mondta, hogy ne feszegessek kényes témát, mert akármilyen helytálló is az érvelésem, a professzor, aki javítja, nem fog sosem tudósként kezelni, neki akkor is diák leszek, amikor végigjártam ezt a hat évet. 

Az egész szakdolgozatom példákra támaszkodik, hogy az orvostudomány megjelenése óta hogyan szolgálja a bűnüldözést, miben volt nagyon fontos, hogy a kettő kapcsolódott, és végső soron kap majd egy fejezetet az a többi tudomány, ami a kriminológiát segíti. Ahogy számoltam, nem lenne nagyon hosszú, úgy negyven-ötven oldal, de a szakértőm mindezt támogatja, sőt, Tierney is beígérte, hogy segít. Mindez sokat jelentett nekem, elvégre ő maga is házas ember, aki ahelyett, hogy a családjával lenne, nekem segít a szakdolgozatomban. Örökké sokat gondolkoztam azon, hogy a felesége nem sejt-e köztünk valami titkos viszonyt, de még sosem mondtam el ezt az említettnek, hátha célzásnak veszi. 

A dolgozatomhoz jórészt dokumentumfilmeket és könyveket használok, regényeket és dokuregényeket, orvosi látleleteket, vagy kriminalisztikai szakkönyveket. Amikor elkezdtem, sokat kérdezgettem másokat, hogy ők miről írnak, de egyikük sem választott hasonlót, úgyhogy boldogan kezdtem neki az elemzésemnek. 

A vázlatom felépítése hónapokig tartott. Először is megterveztem, miről akarok írni, készítettem egy előre tervezett dokumentumot, amely becslésekkel hatvan oldal lett volna, majd megterveztem a fejezetek címeit, a felépítésüket, és összeraktam a dolgot fejben, majd írásban. Megfogadtam, hogy nem csinálok előre dolgokat, szépen sorban fejezem be a fejezeteket, hogy ne kavarodjak bele a témába. Az utolsó, különálló traktus azonban már kész van, ebben a bűnüldözés segítségére álló más tudományok jegyzéke és rövid története, amibe ugye nehéz belekeveredni, ha egyszer már nem kapcsolódik szervesen a törzsi részhez.

Több filmet megnéztem a dolog kapcsán, könyveket, orvosi látleleteket olvastam. Már amikor elkezdtem, írtam egy nagyon hosszú listát azokkal a dolgokkal, amiket muszáj csekkolnom. A filmes listámnak már majdnem a végén jártam, a könyvessel végeztem.

Érdekes tanulmányként szolgált például a J. Edgar című film, ami J. Edgar Hooverről szólt, és elmagyarázta, hogy kezdte Amerika első bűnügyi laborja a pályafutását. A belőle készült kritikák jó háttéranyagot szolgáltattak ahhoz, hogy érdekességeket csempésszek a diplomamunkámba. 

Az enyémmel szemközti ágyon Becca éppen a sajátján dolgozott. Az ő története a dologgal kapcsolatban jóval érdekesebb, ugyanis ő először azt a témát akarta vizsgálni, hogy mi lenne, ha az agyunk mind a 100%-át hasznosíthatnánk, illetve hogy lennénk erre képesek, de aztán rájött, hogy ehhez nincs elég anyaga, tapasztalata, így témát váltott, és az orvoslás első jeleiről, ókori, őskori tényezőiről, történelméről kezdett el írni, ami nagyon velős témának számított, azonban ő hősiesen birkózott meg vele. Én valahogy sosem szerettem a történelmet, úgyhogy elvben nem is kérdeztem a szakdogájáról, hátha nagyon sokat kezd el beszélni róla.

Nem vette észre, hogy bejöttem a szobába, a fején a fejhallgatója fityegett, ölében gépelt. Ledobtam a kabátomat és a cipőmet, majd ugyanilyen pózban én is folytatni kezdtem a sajátom. Vészesen közeledett a leadási határidő, így megfeszített tempóban dolgoztam az egészen, bár eszembe jutott már, hogy sutba dobom, és csak szépen mosolygok, amikor be kell adni.