04. Chapitre

Hy Housers!

Megérkeztem a történet negyedik részével!

Szombaton végre láthatom a THG 3/1-et, és annyira várom *.* Imádom, könyvben, filmben, mindenhol. ÁÁÁ!

Na, mindegy. Ebben a részben azért van cselekmény, bár nálam meg kell szoknotok - indul a diktatúra :D - hogy vannak töltelékrészek, mert engem nagyon érdekel, hogyan is élnek a szereplőim, és remélem, titeket is. Nem csak Nova és a munkája kap majd ilyeneket, hanem a családja is, Martin és Tierney is, de még Ellának is terveztem egyet. :)

Jó olvasást!

(3000 szó ez a rész)

xXx. Alice

^.^

"Engedje meg magának, hogy jobban érezze magát! És aztán megtanulhatja, hogyan engedje meg magának, hogy folyamatosan jobban érezze magát."

Másnap reggel az ambulancián ügyeltem, a kórház legutálatosabb helyén. Ide ugyanis mindenkit beengedtek: akár volt baja, akár nem. Amikor megkezdtem a műszakom, éppen kizavartam egy csövest a radiátor mellől, mondván nem ingyenszálló, hanem kórház, menjen az előbb említett intézménybe. Ezután léptem csak be az egyik vizsgálóba, ahol leraktam a cuccom, és még inni sem maradt időm, meg is indult a csődület.

A folyosón először is hajnali részegek várakoztak, akikkel nehéz volt beszélni, meg amúgy vizsgálni, az egyik rendesen rám is esett, mondanom sem kell, kényes részeken támaszkodva, így egy pofonnal jutalmaztam, de annyira kábult volt, hogy mindezt fel sem fogta. Az utána következő nyakába borított hideg vizet már igen. Kiderült, részegségén kívül semmi más baja sincsen, úgyhogy adtam neki egy törölközőt, hadd menjen útjára.

Utána még jött pár hasonló kaliberű emberke, de őket is elég határozottan utasítottam vissza, és a falon lévő plakáttartóból kivettem nekik egyet-egyet, amely az anonim alkoholistákhoz szólt, hátha megfogadják tanácsom, aztán megfogadtam, hogy még egy nem jön be, mert olyan tömény vodkaszag terjengett a rendelőben, hogy szellőztettem volna, de az ambulancia az útra – szmogos útra – nyílt, meg hideg is volt, így március elsején. Azért a dátum már szerencsére a tavaszt jelezte. 

Világosodás után jött a leborzasztóbb időszak. A gyerekek. Mindenféle anyuka hozta be a gyerekét, hogy itt fáj, ott fáj, ez a baja, az a baja, a hatodik kétéves után meg már elegem volt az egészből. Oké, szép dolog gyerekorvosnak lenni, de mégsem. Azért mégiscsak nehéz lefogni egy üvöltő gyereket, megnézni a torkát, mindenét, majd rájönni, hogy az egész a semmiért volt, ugyanis kutya baja a kölyöknek azon kívül, hogy az anyja elráncigálta hozzám.

A legtöbbnek csak úgy kilójával írtam fel a penicillint, de a felénél más antibiotikumra váltottam, hátha a környező patikákban elfogynak a dolgok miattam. Ha akadt egy-egy olyan eset, ahol tényleg történt valami, komolyabb fertőzés gyanúja állt fent, felhívtam a család orvosát, az adott osztály ügyeletesét, azok mondták meg, hogy mit csináljak. Rendszerint egy újabb osztályra küldtem el, ahol megint várakoznia kellett, de az én sorom rövidült, ami felettébb feldobott. 

Dél körül már kevesebben jöttek, de azok, akik hamarabb érkeztek, természetesen még mindig rám vártak. Tizenévesek hosszú sora állt az ambulancián, többen testnevelés óráról jöttek, például egy tizenéves fiú, aki már látásra fájlalta a karját. Miközben éppen behívtam, megérkezett Martin, segítségképpen. Tudtam, hogy aznapra nem ő volt kiírva mellém, de gondolom elcserélte.

Ő fektette fel a gyereket az ágyra, én vettem fel az adatait. Tizenhatnak vallotta magát, és a kérdésem után afelől érdeklődött, én hány éves vagyok. Azért nem estem a fejemre, csak mosolyogtam, és nem mondtam semmit. Nem is kellett, Martin szólt helyettem a szoba másik sarkából.

- Idős hozzád. – majd megfordult, és fájdalomcsillapítót hozott oda – Hidd el, ennyi idős koromban én is csak a csinos nővérek miatt akartam kórházba kerülni. De ő – mutatott rám – nem az a kaliber.

- Ezt hogy érti? – rögtön magázta Martint. Gondolom a kis beszéde valamiféle tiszteletet váltott ki belőle, mert engem persze tegezett.

- Ő nem csinos kis nővérke, hanem orvos lesz, és sokkal okosabb annál, hogy egy gimissel kezdjen.

- Ezt most beléd szúrom, hogy ne fájjon, aztán az úriember, aki szintén csak lesz orvos, felkísér a röntgenre. – közöltem, és a reakcióját meg sem várva beledöftem a tűt. Felordított, de annyira nem hatott meg, hallottam már párszor ilyet.

A következő betegem folyamatos hüvelyi vérzésre panaszkodott. Már majdnem unottan kérdeztem vissza, hogy nem menstruál-e, de türtőztettem magam. Miután állt pár percet, szerencsésen kinyögte, hogy kikaparták a méhét pár napja.

- Hány hetes volt? – kérdeztem élből.

- Nem voltam terhes. – állította.

- Orvos csinálta, vagy illegális volt? – erre már nem tudott mit mondani, lesütötte a szemét.

- Persze, hogy orvos! 

- Oké, akkor nem lesz semmi gond, hozzá kell visszamenni. – vontam meg a vállam, és kitessékeltem a vizsgálóból.

Martinnal még jó pár lehetetlen emberen átküzdöttük magunkat, mire mehettünk. Illetve, én mehettem, ő még dolgozott. 

A vizsgák szerdán kezdődtek, így az előadásra bejárók eléggé megfogyatkoztak. Én tudtam, hogy úgyis átmegyek, úgyhogy inkább nem lógtam, beültem az órára, és egy egész órás műsort hallgattam végig a DNS-szerkezetről, magáról a DNS-ről, a felfedezéséről. Nem sokan voltak rajtam kívül, a százhúszból minimum hetvenen komolyan vették azt a tanácsot, hogy a ZH-k előtt érdemes tanulni. Én a lázadó maradékba tartoztam. Probléma?

Estefelé úgy döntöttem, letámadom Ellát, hogy utánajártak-e az ötleteimnek a zsarukkal. Mivel az ablakon kinézve láttam, hogy milyen szél tombol, úgy döntöttem, hogy a kabátom alá veszek még egy pulcsit, mert a McGill egy majdnem U alakú épület: két vége az orvosi kolesz, és a pszichológusok kolesza, így fél órába kerülne a melegen menni, a bozótoson átvágva pedig kevesebb, mint tíz perc, ráadásul ha éppen nem spórolnak az árammal, akkor még világos is. 

Bezártam a szoba ajtaját, mivel tudom, hogy Becca háklis rá. Mondjuk, én sem szeretném, ha a dolgaim között turkálnának, de azért nem szoktam érte őrjöngeni, mint az előbb említett szobatársam. 

A földszintre érve köszöntem a portásnak, és az ajtót kitaszítva kiléptem a hidegre.

Nonszensz, hogy a villanyon spórol az egyetem. Ugyanis egy lámpa sem világított, a másik épületet csak a hatalmas, fényes ablakokból láttam, amúgy vaksötét volt. Összehúztam hát magamon a hajammal vibrációs harcot vívó kabátot, és útnak indultam az ösvényen.

A fogaim egymáshoz koccantak, bár nehezen hallottam, a koleszhoz közeledve ugyanis erősödtek a szokásos zajok: részeg diáktársak üvöltözése, poharak koccanása, üvegek leejtése. Még jobban összehúztam magamon a kabátot, és imádkoztam, hogy ne teljen bele két percnél többe az odatalálás, mert a testem őrült módjára párologtatta a hőt, így fent állt a veszélye, hogy pár perc alatt fagyok halálra. Montréal, Kanada, én így szeretlek!

Amint egyre közelebb értem, erősödtek a fények, így tudtam, hogy ott vagyok. A duplaszárnyú ajtót belökve kellemes melegre cseppentem: a kolesz halljában pislákoló fények adtak világosságot. Sokkal otthonosabbnak bizonyult, mint a miénk, mert itt barnák uralkodtak, fáradt pasztellszínek, míg a mienkben minden mennyiségben fehér és fekete, áramvonalas stílust képviselve. 

A portás már aludt a pislákoló fénynél, a hajába pár diák papírcsákót, és kotont dobott – tippem szerint használt volt egytől egyig, de volt bennem annyi empátia, hogy ezt a hordozójukkal ne osszam meg -. Határozottan kopogtam kettőt a pulton, mire felriadt, és kómásan kitörölte a csipát a szeméből.

- Mit óhajt, kedvesem? – kérdezte álmatagon.

- Ella Moiresette-t keresem, de fogalmam sincs, melyik a szobája. 

- Lássuk csak, kiskegyed…. Szerintem tudok én magának segíteni… Ella drágám… - a billentyűzeten pötyögött – az 587. szobában van, ez pedig a hetedik emeleten található. Végigmegy a folyosón, és az utolsó ajtók egyike. 

- Köszönöm. – mosolyogtam, és elindultam a portával szemben álló liftek egyikéhez. 

Bevallom, sosem voltam társasági ember, így nem volt ötletem, hogy kell viselkedni, ha mondjuk leszólít egy velem egykorú idegen a liftben, vagy hasonló, úgyhogy vegyes érzelmekkel vártam a felvonót. Szerencsére nem volt bent senki, de az emeltről buli hangja szűrődött be, úgyhogy a tippem szerint a szociológusok már megint kutatást végeztek a részegség empátiára való hatásairól egy buli keretében, de ők is beszívtak, így az e fajta kutatómunka mit sem ér másnaposan.

Igazam lett, a hetedikre felérve egy partizó társaság közepébe csöppentem, akik nyilván egy kurvával tévesztettek össze, mert az egyik felkiáltott, hogy „Megjött a nőm!”, mire a kezében lévő piát visszaborítottam rá, hátha észhez tér. Nem jött össze, de legalább már nem én voltam a figyelem kereszttüzében, így folytattam az utam a folyosó vége felé. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon hány embert erőszakoltak meg hasonló helyzetben, de képtelen voltam mindezt magamra kivetíteni, mert én nem az a csaj vagyok, akit így meg lehetne erőszakolni. Még úgy se, mint Yvonne-t. 

A folyosó végéhez közeledve tompult a buli zaja – meggyőződésem, hogy a McGill kollégiumának folyosói kilométernyi hosszúak – és végre elértem az 587. ajtóhoz. Az ajtón bugyiba rakott nyomtatott papírral két név volt olvasható: Ella Moiresette és Marilyn MacGillis.

Halkan kopogtam, bár ez cinikus húzás volt, ugyanis arra számítottam, hogy alszik már. Nem talált, Ella Moiresette szokásosan csinosan, agyonsminkelve nyitott ajtót. Kezében egy „Pavlovi reflexek” címre keresztelt Nemzeti Tankönyvkiadós pszichológiakönyv lógott, a másikban egy jegyzetfüzet. Szürke bársonynadrágot és bordó blúzt viselt, szőke haját divatos kontyba fésülte. Ahogy az arcát néztem, a külső szememmel akaratlanul is a saját testemre pillantottam: piros dzseki, fekete nadrág, fekete bakancs és olyan vörös haj, hogy a dzsekim mellett vibrált tőle az ember szeme, ha csak rám nézett.

- Mit akarsz? – kérdezte. Ez ám a barátságos fogadtatás, gondoltam, de nem mondtam ki a véleményem.

- Beszélni. Gondolom szabad, de szólj, ha már betiltották. 

- Sajnálom, de most nem érek rá. – mondta.

- Szerintem ráérsz.

- Mit nem lehet azon érteni, hogy nem alkalmas? – hirtelen kikelt magából, és kiabálni kezdett.

- Hé, hé, nyugi. Szerintem nincs egy pasi sem az ágyadban, akit ott kellene hagynod, ha áldoznál rám két percet – behajoltam mellette a szobába, az üres ágyára pillantva – és igazam van.

- Mit számít az, ki van az ágyamban, és ki nem? – kérdezte még mindig dühösen.

- Te jó ég, és te akarsz majd indulatkezelési tréninget tartani? – hüledeztem. Bennem volt, hogy ez mindjárt leüt, de erre szerencsére nem került sor. – Ébresztő, te szeretnél pszichológus lenni! 

- Az egy dolog! – vágta rá. Nem értettem, mitől indulhatott be ennyire, úgyhogy beviharzottam mellette.

Szerencse, hogy a kollégiumi szobák felosztása nagyjából hasonló volt, így gyorsan megtaláltam a fürdőt. Felkaptam egy fogmosó poharat, megtöltöttem vízzel, és úgy, ahogy volt, nyakon öntöttem a felém száguldó Ellát. 

Először fel sem fogta, hogy mi történt vele, csak a vizes dekoltázsát bámulta. Eljátszottam a gondolattal, hogy a látványt vajon mennyire élvezné egy pasi, de nem sok időm maradt, mert Ella felocsúdott, és elkezdett velem ordítani a magánszféra megsértéséről, és hasonló dolgokról. 

- Oké, nyugodj le, én csak beszélni akartam veled, de nem hiszem, hogy ebben az állapotban alkalmas lennél rá. 

Az utolsó mellékmondatom, mintha felébresztette volna, nézett rám. Kezdtet olyan érzésem támadni, hogy Ella túl maximalista ahhoz, hogy megeméssze, azt mondom neki, hogy nem alkalmas valamire. 

- Miről lenne szó? – kérdezte nyugodtan.

- Na, végre. Ha ezzel végeztem, emeljük a Xanax-adagot. – jegyeztem meg. – Heidi Claudelről. 

- Találtál valamit, ami segíthet?

- Inkább van pár elméletem. Viszont szeretném, ha átjönnél velem a kórházba.

- Jó. Átöltözöm. – közölte, és bevágta maga után a fürdőszoba ajtaját.

Negyed óra múlva az újra épkézláb Ellával sétáltunk a kollégium folyosóján. Minden sima ügy volt, miután átmentünk a partizókon, és beszálltunk a liftbe. Eltökélt szándékom volt, hogy egy szót sem szólok, amíg be nem érünk a kórházba, és ezt tartottam is.

A kórház az én területem volt. Tudtam, hogy Ellát frusztrálja, főleg, ha olyan helyre viszem, ahol félhet, mondjuk egy fül-orr gégészeti rendelő, vagy a műtő, ahol az orrsövényferdülést szokták műtani, mert ott bizony lekötözős székek vannak, de volt egy olyan tippem is, hogy a halálos betegek látványa sem lehet számára túlzottan kedves. 

Mivel nem vett kabátot, meg sem kíséreltem, hogy az udvaron menjünk, inkább a hosszú gyalogutat választottam az egyetemen át. Még szerencse, hogy a kórházi átjárás miatt sokáig nem zárják, bár egy időben megcsinálták, hogy csak az orvoskolesz felől nyitották, de oda meg van oldalfolyosó, így igazából totál feleslegesnek bizonyult a dolog.

Az üvegfolyosónál jártunk, amikor Ella oldalra nézett.

- Ez gyönyörű. – valóban az volt. Nyolcsávos út, kivilágítva, az autók cikáztak rajta a sötétben. 

- Az. – csak ennyit reagáltam, és már mentem is tovább.

A folyosókon csak éppen annyi világítás volt, amennyi ahhoz kellett, hogy az ember el tudja olvasni a falon lévő feliratokat, csupán az osztályok nővérpultjai felől jött több fény. Ellán már láttam, hogy be van szarva, kedvem lett volna odaszólni neki, hogy nem fogom megölni, de tudtam, hogy úgy sem hatna. Akkor talán elkezdte jobban érezni magát, amikor látta, hogy mások is vannak a folyosón, ergo szemtanúk, ha le akarnám szúrni.

A traumatológiára beérve két évfolyamtársam volt ügyeletben, az egyikük aludt, a másik olvasólámpa alatt tanult valamit. Halkan köszöntem nekik, majd leültem a gép elé. Ella nem szándékozott megnézni, hogy mit csinálok, így úgy döntöttem, kinyomtatom neki Heidi kórelőzményét, és akkor bemegyünk hozzá, és megnézzük. 

A nyomtató halkan végezte a dolgát, miközben én az ujjaimmal doboltam az asztalon. Ella baromira kényelmetlenül érezhette magát, az olvasó lány pedig tiszta furcsán nézett rám, mondjuk, érthető okokból. 

A munka végeztével diadalittasan kivettem a papírokat, majd elindultam Heidi kórterme felé. Ella szó nélkül követett.

Belépve kicsit erősebbre kapcsoltam a tompított lámpákat, de úgy, hogy lehessen mellette aludni. Egy széket emeltem Heidi ágya mellé Ellának – fő a kedvesség –, míg én magam a lába mellé ültem le. Hátrafordulva megbizonyosodtam arról, hogy a hírhedt skizofrén betegünk nem alvajár éppen, vagy hasonló, de szerencsére valaki annyira telenyomta morfiummal, hogy napokra kiütötte a szer.

- Szóval, megnéztem a kórelőzményeit, és egy roppant érdekes tényre bukkantam. Öt éve megerőszakolták. Láttam a képeket, és a jelentést is volt szerencsém olvasni. A másik tényező, amire felfigyeltem, az a penicillinérzékenység. A szüleitől érdeklődtem, hogy gyógyszer érzékeny-e, és ők mondták. Harmadszorra, amit már említettem, hogy szerintem kivették a méhét, és mivel már jól vannak a varratok, hamarosan megpróbálhatjuk egy kicsit felnyitni, hogy megnézzük. Negyedszerre, ugye apáca volt. Ötödszörre jönnek a vágásai.

- Ez mind nem új információ. – mondta magabiztosan.

- Oké, de most mesélek egy történetet. Van egy könyv, A Bűnös a címe. Tess Gerritsen írta, egy nagyon sikeres krimiíró. Benne egy penicillinérzéken apácát gyilkolnak meg hasonló vágásokkal, a méhet eltávolítják. A szerző egy másik könyvében a gyilkos előzőleg megerőszakolt nőket választ. Ezeket összerakva ki is rajzolódik a rejtély. 

- Nem tartom reálisnak, hogy egy könyvre alapozzunk egy bűnügyi nyomozást.

- Hát, nem is nekünk kell rá alapoznunk. Úgy gondolom, hogy mindez a rendőrség dolga, így mivel te kapcsolatban állsz velük, simán elmondhatod a sztorit, hátha találnak benne valamit, amire fel lehet figyelni, vagy valamit, ami segít. A főorvos hamarosan lekapcsolná a gépekről, ő nem tartja jó ötletnek, hogy még sokáig tartogassuk, úgyhogy gyorsan kell dönteni. 

- Nézd, én elmondhatom nekik, de nem hiszem, hogy elindulnának ezen a szálon, mert a sztori és a feltételezés ingatag, nekik pedig biztos nyomok kellenek.

- Oké, mijük van? 

- Nem adhatom ki csak úgy a rendőrséget. Annyit elárulhatok, hogy jelenleg az ismerőseinek kikérdezése folyik. 

- Na, ez baromi sok.

- A semminél több.

- Relatív igazság, de nem boldogít.

Ellát magára hagytam az üvegfolyosó végénél, és elindultam a saját kollégiumom felé, ahol vagy nem volt buli, vagy már elült a dolog, mert kényes csend honolt a folyosókon, és még papírpoharakat sem láttam szétdobálva. 

Becca jó szokása szerint éppen a szekrényét rendezte, ha jól vettem észre, színek szerint. Már éppen tettem volna rá valami gúnyos megjegyzést, amikor csengett a telefonom, így a szarkazmusom kibontását el kellett halasztanom a fontos szülői hívás miatt. Mert igen, anyám keresett, és lélekben tudtam is, miért, de azért rákérdeztem. Érdeklődött afelől, hogy lefoglaltam-e már a repjegyeimet szerdára. Az egyetemen ugyanis kérhető volt az előzetes vizsgáztatás, ha valaki elutazna, vagy hamarabb túl akarna esni rajta, bár a legtöbben maradtak a lefixált időpontoknál. Én előrébb akartam hozni, mert később, március közepén megindul a turizmus Kaliforniába, és akkor a mellékállásban szobakiadással foglalkozó szüleimnek sem lenne ideje arra, hogy időt töltsenek velem, amit ők bánnának a legjobban. Azt mondtam nekik, hogy már megvettem, közben pedig felnyitottam a légitársaság oldalát, és pötyögtem a keresőbe az úti célt. Reggeli járatot kerestem, mert minél hamarabb indulok, annál hamarabb érek oda. Volt is egy gép, pontosan fél kilenckor indult a Mirabelről, és délután háromra ért a LAX-ra. Foglaltam egy jegyet, megadtam a bankszámlaszámom, és már az enyém is volt a hely a gépen. Becca közben aktívan próbált valami társalgásfélét kezdeményezni, de passzívan viselkedtem. Ő azonban arról híres, hogy nem veszi észre magát, nem érdekli, ha nem figyelnek rá.

Előttem ugrált valami elviselhetetlen popzenére, miközben felsőket hajtogatott, én meg a szakdogám következő fejezetét gyűrtem éppen, miközben Ellán püfögtem. Képtelen voltam elhinni, hogy miért ennyire együttműködésre képtelen, igazán nem csapatjátékos, ha egyszer ő akar pszichológus lenni, ahhoz meg kéne némi empátia, ha jól tudom. 

Mindeközben meg pont olyan volt, akinek nincs ki a négy kereke. Mint aki zaklatott valami miatt, vagy éppen most értesült egy közeli hozzátartozó haláláról… Mégis milyen hamar átváltozott egy normális, nyugodt emberré a kórházban. Azt mondják, meg kell érteni másokat. Néha pedig nem is gondolnák, hogy ez milyen nehéz dolog.

Becca lassan befejezte a nagy pakolását, és velem szemben, a saját ágyán foglalt helyet egy halom tétellel a kezében, és félhangosan kezdte őket olvasgatni. Látszott rajta, hogy nagyon át akar menni, hogy ő akar lenni a kis tökéletes, aki mindig színes és csinos, aki mindig kitűnő, aki sosem hibázik. Éreztem, hogy ez mind nem fog neki sikerülni, hiszen nem néztem volna ki belőle: csak akart tökéletes lenni, nem volt meg hozzá az adottsága, ami egyes embereknek adatott. 

Már sötétedett, amikor befejeztem a következő fejezetet. Úgy döntöttem, nem erőltetem tovább, inkább lecsuktam a laptop fedelét, elővettem a saját szekrényemből a fekete szoknyát és fehér inget, hogy kilógja magát holnapra, majd zuhanyozni mentem. Közben Heidi járt az eszemben, az, hogy felébred-e valaha, látja-e még a szüleit, visszatérhet-e a rendbe, ahol élt. Hogy meg lesz-e a gyilkos, a szülei aludhatnak valaha nyugodtan, vagy egyáltalán, ki a franc ölne meg egy apácát egy könyv alapján? 

Több blogon vannak véleménykifejtéses kérdések a részek végén: úgy döntöttem, én is beszállok. :)
01. Mit gondoltok Nováról? Nektek szimpatikus?
02. Mit gondoltok, mennyiben kapcsolódnak majd a könyvek a gyilkossághoz?
03. Szerintetek Ella megenyhül? Segíteni fog Novának?
04. Elég hosszúak a fejezetek? Elég bennük a leírás?