Maison
L'historie
Recommendation Acteurs
Parties
La Ville
Les prix, les réalisations
Livres et Films
Mon autre blog
L'écrivian

2014. november 29., szombat

05. Chapitre

Hy Housers!
Ismét érdekes hetet zártam magam mögött, de sajnos egy dilemma is felütötte a fejét, nevezetesen az, hogy "melyik sulit válasszam?". Ugye eddig megrögzötten Zrínyis akartam lenni, de kedden voltam a Kölcsey-nyílt napon és... Hát, ez egy hihetetlen jó suli lehet. Úgyhogy eddig úgy néz ki, hogy a Kölcseyt jelölöm elsőnek. De dilemma.
Tegnap voltam moziban, a Förtelmes Főnökök 2-n, és valami hatalmas volt. Mindenkinek ajánlom, ha akartok másfél órát röhögni, akkor ez tökéletes program.
Szóval, ez a rész egy kissé epizód-szerű. megint nem a legfontosabb rész, és nem is olyan hosszú - 1400 szó -, de azért remélem tetszeni fog Nektek.

^.^

"Az ember két dologra hány fittyet: arra, ami nem fontos, és arra, amit nem hisz fontosnak."
Tapasztalatim szerint a legtöbb megválaszolt kérdés több új kérdést hagy maga után, mintha megválaszolatlan maradna. A körforgás egészen kicsi korunkban elkezdődik, amikor megkérdezzük apukánktól, anyukánktól, hogyan is lesz a kisbaba. Anyuka elmagyarázza, hogy apuci beteszi a fütyijét egy kislánynak, és úgy lesz. Mi persze rögtön többet akarunk tudni, így újabb kérdések vetődnek fel a folyamattal kapcsolatban. 
Az intelligens ember érdeklődik, érdekli a világ, minél több mindent meg akar tudni róla. Ez így van rendjén, hiszen hogyan kutatjuk az űrt, ha egyszer a saját világunkról, vagy szűkebben: a saját testünkről sem tudunk eleget? 
A válaszkeresőknek két fajtája van:
Akik tudni akarják.
És akik kutatják.

Kedden reggel mindenféle izgalom nélkül felöltöztem, és mentem le az egyetem vizsgáztató tanszékére letenni az esedékes tudáspróbát. Nem nagyon hatott meg az, hogy mások ki voltak akadva a nehéz leckék miatt. Általánosságban háromfajta embert ismertem meg. Az első, aki csak tanul, és úgy vannak jó eredményei. Ez a típus nem érti, mit is tanul, vagy mit is mond. A második ennek ellenkezője, mindent ért, de nem tanul. A harmadik vagyok én, szerencsésen, aki érti is, és könnyen meg is tanulja. Erre rátesz, hogy az, amit tanulok engem, magam is érdekel, elvégre azért járok az orvosira, mert orvos akarok lenni. 
A teremben négy professzor ült: a biológia, a biokémia, a fizikális biológia és a laborprofesszor. Előttük az összes eddigi eredményem, az eddigi vizsgáim pontszáma feküdt, mindegyiken a nevemmel, és a diákazonosítómmal. 
Egészen kedvesen köszöntöttek, és megkértek, hogy húzzak tételt. Nem mintha nehéz lett volna kitalálnom, mit is tesznek az emberek ilyenkor, de kelletlenül kihúztam a bal elsőt, és elolvastam. Akkora mákom volt, mint még életemben nem. Persze, egy nehezebbel is meg tudtam volna birkózni, de ki ne beszélne szívesen a dezoxiribonukleinsavról?

Miután végeztem, elégedetten lépcsőztem fel a kollégiumba. Összepakoltam pár ruhát Kaliforniára, a fontosabb, még berakandó kellékekről pedig listát készítettem, nehogy valamit itthon hagyjak. Beccának most sem lehetett szólni, nem mintha túlságosan is érdekelt volna, hogy mi van vele, vagy, hogy érzi magát, elvégre nem vagyok valami olcsó pszichológus, meg semmi olyan, ami ahhoz hasonlítható. 
Ahelyett, hogy kedvesen elmondtam volna neki, hogy a bal első a dezoxiribonukleinsav lesz – tudni illik, hogy itt sosem keverik meg a sorrendet, mindent ugyanoda tesznek vissza. – inkább lefűztem azokat a lapokat, amelyeket előző este elvileg Ellának nyomtattam ki, de neki nem kellettek. Egy mappába raktam őket, és jobb híján ráírtam, hogy „Fontos”. Nem tudtam az ügyre semmi szöveget ragasztani, így ez volt a legkifejezőbb. 
A délutánom további része olvasás szellemében telt, vagyis inkább könyvkeresésnek nevezném. Szerencsére Montréal belvárosa tele volt könyvesboltokkal, antikváriumokkal, úgyhogy felkerekedtem egy kis túrára, hogy körbenézzek. Az időjósok szokatlan elmelegedést jósoltak, így a vékonyabb bőrkabátom vettem fel egy farmerral és egy bakanccsal, majd így vágtam neki a városnak.
Az épületből kilépve megcsapott a sarkok felől fújó szél, de nem volt annyira hideg, mint szokott lenni, így nem foglalkoztam vele. Egy ideig álldogáltam csak úgy, és a szemben lévő parkot néztem. Nagyon szép volt, a leharcolt fáival, meg úgy amúgy az egész környezetével. Autók cikáztak a szemem előtt, és egy pillanatra felrémlett előttem a már most napfényes Kalifornia, Los Angeles tengerpartja a házunk előtt, a móló, amire ki lehet látni. Nem sokat nosztalgiáztam, inkább a metró felé sétáltam.
Öt éve jártam a McGillre, és azalatt valahogy kinőttem a gyerekes hazavágyódásomból. Oké, sosem hiányzott szívbe markolóan, de volt, hogy az egyszerű, rutincselekvéseim után űr maradt. Így például a sötétedés után, vagy alkonyatkor a parton tett egy-másfél órás sétám, vagy a hazafelé elnyalt fagyi… Mindezek pont olyan dolgok, amelyeket az ember pont Montrealban nem tehet meg. Nem sétálhatok a meleg tengerparton, maximum nyáron, de akkor úgyis jórészt Kaliforniában vagyok, mert itt a part csak akkor elég meleg ahhoz, hogy belegázoljunk, és élvezzük a lábujjaink között áramló vizet. A fagyi pedig… Hát, mínusz húsz fokban keveseknek van hozzá kedve, főleg, ha azok csóró kollégisták, akiknek nincs fűtésük.
A másik ok, hogy én mindig is itt akartam élni. A történet egyszerű, mégpedig úgy hangzik, hogy amikor kisebb voltam, anyámék kitalálták, hogy minden évben kétszer menjünk nyaralni. Én mindig is a városnézős, esetleg túrázós, látványosság-keresős kirándulásokat szerettem, ők pedig imádtak napozni, úgyhogy minden évben ellátogattunk egy nekem, és egy nekik való útra is. Tizenhárom éves koromban – akkor már tudtam, hogy orvos leszek, csak azt nem, hogy hol fogok tanulni – Québec vidékén túráztunk, amikor anyunak nagyszerű ötlete támadt: menjünk le a városba, Montrealba, nézzük meg.
Akkor szerettem bele ebbe a helybe véglegesen. Tetszett, hogy volt benne valami igazi, valami játékos, művészi, de ugyanakkor nagyon komoly is. És, mivel sosem voltam az az egész nap a strandon röplabdázó cicalány, így kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a McGillre adjam be a jelentkezésem. A Québeci Egyetemre akartam, de ott francia nyelvű oktatás folyt, és bár megítélésem szerint bírtam volna, azért nem akartam elbukni, a nyelvet pedig itt, angolos osztályban, francia nyelvterületen is simán megtanultam, nem volt vele gond. 
Ahogy a városban sétáltam, arra gondoltam, hogy bizonyosan itt fogok sátrat verni az egyetem után. Igen ám, itt volt a végzésünk dátuma, a diplomaosztás, a szakdolgozatok leadásának határideje… És miután mi is letesszük a Hippokrátészi-esküt, nekünk is mennünk kell valahova. A többiek beszélgetéseit hallva arra jutottam, hogy a legtöbben visszamennek a szülővárosuk környékére, nem maradnak Montrealban, csak egyetemet jelentett nekik a város, és viszont valahol itt terveztem az életem is. Patológusként egy jó nevű kórházban, mondjuk a Généralban, vagy valami olyanban, aminek legalább olyan nagy neve van. 
Igazából úgy éreztem, a lehető legjobb döntéseket hoztam életem során. Az általánost egy vallásos iskolában végeztem, amit a szüleim jó ötletnek tartottak, mert művészek révén nagyon is érdekelte őket a vallás, de ötödikben azt mondták, ha akarok, akkor átmehetek másikba, ha zavar a kemény fegyelem. De nekem tetszett. Mindent biztosítottak, a tanulásra koncentrálhattam, és egy csodálatos nő tanította a biológiát. Sokáig hittem, hogy miatta akarok orvos lenni. 
Utána a Kaliforniai Természettudományi Középfokú Akadémiára jelentkeztem, ami arról volt ismeretes, hogy a négy természettudományi tárgy (kémia, fizika, biológia, földrajz, illetve nemrég matek) szakként működött rajta. Fakultációként a másik három tárgyból lehetett egyet választani, akik nem bioszosok voltak, azok jellemzően arra mentek, a bioszosok meg jellemzően földrajzra és kémiára, attól függően, mik voltak a célok. Én – ki gondolta volna? – bioszos lettem, kémia fakt kíséretében, és imádtam. Minden percét. Oké, csak az órákat, mert mondanom sem kell, hogy az osztályközösség magjába nem tartoztam bele, főleg, hogy a földrajz és a biológia volt összevonva, meg a másik kettő – a ballagásom után úgy két évvel azt hiszem, szét is szedték -, és a föcire azok jelentkeztek, akik máshova nem jutottak be, mert az relatív könnyű volt a többihez képest. Mindig is a kémiásokat tartották a legokosabbnak, a fizikásokat a zseniknek, a bioszosokat a jövendőbeli orvosoknak, de a föcisekre semmit sem lehetett mondani. Csak voltak, és kész.
Mindenesetre jól jártam azzal a sulival, mert nagyban felkészített az egyetemre. Megadta az alap tudást, amivel sok csoporttársam máig nem rendelkezett. A KTKA biosz szakára járók között az orvosi egyetemekre való felvételi százalék 95 volt, szóval nagyon magas, én pedig ezt a 95-öt erősítettem. Mondanom sem kell, hogy a földrajzosok például sosem mentek a szakukhoz illő helyre, csak néhányukból lett geológus, a legtöbben vagy tanárok (jellemzően földrajztanárok), vagy ügyvédek lettek, egy teljesen más helyre átsasszézva.
Maga a suli nagyon komolyan vette magát: az évnyitó ünnepségével, amelyet az országos tévé közvetített, olyan szép volt, a saját, nem központi felvételijével, a kemény szóbeli kikérdezéssel, a tanáraival, akik neve előtt mindig ott szerepelt a dr. vagy a prof. Sokszor szerveztek szaktúrákat, múzeumlátogatásokat, külön programokat, szóval maga a suli teljesen okés volt. Csak néha sajnáltam azokat, akik esetleg a művészetekért érdeklődtek, mert ők nehezen kapnának helyet egy ilyen rangos suliban, főleg, hogy alapvetően természettudományokkal foglalkozott.
Maga az iskola épülete is különleges volt: a főépülete, ahol a konferenciaterem, az ünnepélyterem és a tanárik foglaltak helyet, régi, neogótikus épület volt, mesélték, hogy a kilencszázas években még csak abból állt az iskola. A hozzáépített részek modernek voltak, letisztultak, akár egy kórház. Tágas kísérletező termek, nyelvi és szaktárgyi előadók, egy hatalmas tornaterem… A tanulás fellegvára.
Innen érkeztem a McGillre, ahol éppen vagyok, és ahonnan még idén továbblépek.
A saját, önálló életem felé.

És akkor a kérdések:
01. Mit gondoltok Nováról? Nagyképű?
02. Érdekel titek Nova előélete is, vagy csak a jelenlegi sztori?

2 megjegyzés:

  1. Szia! Tegnap találtam rá a blogodra, de csak ma volt időm elolvasni. :) Nagyon hiperszuperfantasztikusan írsz! Nagyon tetszik. :))
    01. Nekem tetszik Nova kisugárzása, olyan kemény. ;)
    02. Engem speciál nem érdekel Nova korábbi élete, de ha a történetben fontos szerepet kap az előélete, akkor csak hajrá! :))

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Huhh, köszönöm a dicséretet! :)
    Igazából nem gondoltam volna, hogy Nova egy nagyon szimpatikus szereplő lesz sokak szemében, ezért is féltem egy kicsit a történettől, de a többségi vélemény szerencsére mégsem így gondolja. :)

    VálaszTörlés