07. Chapitre

Hy Housers!

Bár az előző résszel későn jöttem, attól még tartom a csütörtököt, és most érkezik a hetedik fejezet is. Nekem nagyon zűrös hetem volt, kedden egész nap Pesten voltam, az előző héten is sokat hiányoztam nyílt napok miatt, és így nagyon sok dologgal le lettem maradva, főleg dolgozatokkal. Holnap például kettőt is írok, a jövő héten minden nap párat, hétfőre pedig még verset is kell tanulnom. Emellett szombaton suli, és lennének még drámás programjaim is, de én szombaton ahelyett, hogy kis iskolám több színjátszós diákjával együtt a helyi gesztenyesütési bulin adnék elő valamit, ZTE meccsen leszek. Már nagyon régóta készülök rá, a tavalyi bajnok PEAC Pécs játszik a ZTE-vel, akiknek persze szurkolok, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz jó vége a találkozónak. 

Hogy visszakanyarodjak a történetre: készül a tariler, így hamarosan azt is megnézhetitek, remélem mindenkinek tetszik majd!

Ez a rész körülbelül 2000 szóból áll. :)

Jó olvasást kívánok!

xXx. Alice

^.^

"- Ha az ember nem képes a kedvességre, akkor mért van rá szavunk? 

- A lételméleti bizonyíték: a szó létezése hozza a koncepció létezését."

A régi szobám a házunk első emeletén volt. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. A falakat bordóra festették, a bútorok juharfából készültek. Az ajtóval szemben a sarokban állt a hatalmas franciaágy, amit anyuék a ballagásom után vettek, mivel „már felnőtt vagyok”. Nem igazán értettem az indokot, de örültem neki. 

Az ágy nem fallal szomszédos oldalán éjjeliszekrény állt, rajta olvasólámpával, zsebkendőtartóval. Mellette a szemben lévő falig érő, körülbelül két méter hosszú kanapé állt. Ha jobbra néztem a polcaimat láttam, az egyik hatalmas hellyel adott lakást a könyveimnek, bár nem volt tele, ugyanis egy elég jelentős mennyiséget Kanadába vittem magammal. Alatta, a mély, fiókos tárolók a régi tankönyveim és füzeteimet tartalmazták. A zárt szekrényekben az ágyneműhuzataim, törölközőim, itthon maradt ruháim foglaltak helyet. Balra az íróasztalom állt, felette parafatáblával, amire szinte az összes közép- és általános iskolás díjam volt kitűzve. A mellette álló polcon a sportkupák díszelegtek. A kanapé felett majdnem falnagyságú ablakom volt az óceánra nézve. A lábam a barna padlószőnyegbe süppedt.

A bőröndömet az ágyra tettem, és kivettem belőle a legfontosabb dolgokat. Ellenőriztem a laptopom, hogy nem-e lett baja a képernyőnek a nyomástól, majd kiraktam az asztalra. A benne lakozó tankönyveket az ágyra dobtam, a ruháimat benne hagytam, ugyanis feleslegesnek tartottam pár napra kipakolni. Ezt ledobtam az ágy végébe, majd a hosszú helyett egy rövidnadrágot kerítettem a szekrényből. Sosem vittem el Kanadába a nyári holmiimat, nem volt rá szükség. Itt azonban annál inkább. 

A bordó darab ismét harcot vívott a hajammal, aminek hatását csökkentve felkötöttem, így annyira nem vibrált, és nem zavarta az ember szemét. A bokacsizmámat tornacipőre cseréltem, és átmentem a vendégházba.

A vendégház anyuék hatalmas komplexuma volt, az alsó szinten medencével, a felső kettőn pedig szobákkal és apartmanokkal. Anyu hitt abban, hogy családiasabb lesz a vállalkozás, ha kis személyzetet mozgósít, a megérkezésemkor ők éppen a kertet tették rendbe. 

A vendégház kellően el volt szigetelve a mienktől, egy kerítés is elválasztotta, valamint a hivatalos bejárata is máshol volt. A medencéért egy percig sem sajgott a szívem, ugyanis a mi kertünkben is volt.

Volt azonban a két telek között egy kis kapu, hogy ne kelljen nagyot kerülnünk, így azon mentem át. A titkos kis ösvényen a bejárati ajtó felé lépdeltem, és a két kollégiumot összekötő járdarész jutott eszembe. 

Anyu az ajtó előtt várt.

- Már fel lett porszívózva, és a felmosást is megoldották, csak a törölközőkkel és a takarókkal lesz dolgunk. Én lent kezdem, te haladj fentről, az utolsó számtól, és ne felejts el minden szobát kipipálni, amivel végeztél! – mondta, mire bólintottam.

A lifttel felmentem a másodikra, és az utolsótól, vagyis a harmincas szobától kezdtem a huzatolást. 

A szobák nagyjából ugyanolyanok voltak, mindegyik fala világoszöldre és világoskékre (két-két falanként) volt festve, a tenger színeit idézve, a padló fehér hajópadló volt, rajta pedig egyszerű fehér bútorokkal: szobaként változott, hány ágy volt, a harmincas bútorzata egy egyszerű, kétszemélyes lakás volt: franciaágy, szemben vele tévéasztal, tévével, amellett szekrény, illetve recepciós hívógomb. 

Az ágyra dobtam a világossárga ágynemű-huzatokat és beléptem a fürdőszobába. csak úgy csillogott, látszott, hogy már kitakarították. A csempék citrom- és narancssárga színben pompáztak, a bútorok pedig itt is fehérben. Felakasztottam a törölközőket a króm tartókra, és mentem ágyneműzni. 

Hamar végeztem a rám osztott szobákkal, de anyám sem tétlenkedett. Addigra ő már a recepción rendezgette a kulcsokat, és egyeztette a szobafoglalásokat.

- Holnap egy Közép-Európai házaspár érkezik ide nászútra a 26-osba. Ők jelentkeztek be a legkorábbra, már kilenckor itt lesznek, mert úgy száll le a gépük. Utánuk sorban, negyed óránként jönnek. Első nap huszonegy szoba lesz tele, holnaputánra azonban érkezik a többi is, és hétvégére már teltház. – mondta.

- De hát ez nagyszerű. Nagyon sok munka van a teltházzal?

- Igazából csak kedvesen fogadni kell a vendégeket, felkísérni őket a szobájukba, és esetlegesen útbaigazítani őket. Néhánynak programot kell ajánlani, de akik ide jönnek, azoknak már napokkal előre van menetrendjük.

- Akkor nem lesz rossz a nyár. Végülis, amúgy is itthon lennék. Nem hiszem, hogy a nyár alatt sikerül találnom egy lakást Kanadában, főleg, hogy még egy különleges állásajánlat sem talált meg, így azt sem tudom, hol keressem. Lehet, nem is Montréalban kell majd. 

- Hidd el, szívem, sikerülni fog a montréali munka és a lakás. Biztos vagyok benne, hogy ott találsz majd helyet magadnak.

- Nagyon remélem. De legalább csinálok majd valamit a nyáron. 

Igazából nem volt bajom azzal, hogy a szüleimnek kell segítenem. A kortársaimmal ellentétben nem féktelen bulizással töltöttem a nyarat. A diplomaosztásom után olvasással, lakás és munkakereséssel és pihenéssel terveztem tölteni a szabad hónapjaimat. 

Tudtam, hogy anyu fel akarja ajánlani a visszaköltözést. Tudtam, hogy egyszer azt fogja mondani, hogy ha nem találok kanadai állást, akkor keressek Kaliforniában, és akkor segítenek. Nekem azonban nem volt kedvem visszatérni ide. Sokkal jobban szerettem a hideg éghajlatot, Kanadát, egypár hónapot bírtam csak ki maximum a mediterránon. A szüleimtől való segítségkérés pedig a meghátrálást jelentette volna, amire képtelen lennék. 

Miután végeztem, visszamentem a házba, felkaptam egy pulóvert, és közöltem a nappaliban ülő apuval, hogy elmentem sétálni. A házból kilépve átfutottam az úton, és máris a parton találtam magam. A homok gyorsan beszökött a cipőmbe, így levettem, és a kezembe kaptam, majd a vizes homokhoz sétáltam. Kellemes volt a talpamnak, a kikötő felé sétálva pedig a vizet néztem. Sötét volt, de rengeteg hajó világított rajta, akik megközelítették a partot, hogy a távolabbi dokkokban könnyen kiköthessenek.

Miközben mentem, dalokat dúdolgattam, élveztem, hogy egyedül vagyok. A világítótorony fénye néha átcikázott rajtam, hamarosan egyre több vitorlást láttam, ahogy a kikötő felé közeledett. Elsőként az elit yachtkikötőt értem el. Egy pillanat gondolkozás után kiléptem a fahídra, és kifelé igyekeztem. 

Tudtam, hol parkol a Frenchise. De hogy mi is az? 

Volt egy unokatestvérem, Franklin. Ő volt anno a gimi sztárja, csodálatos válogatott kosárlabdázó, izmos srác, a földrajz szakon. Ő volt az, aki mindig is kedves volt velem, mert hát apai ágon rokonok vagyunk, de egy nagyobb balhé után kitették, így egy állami iskolát boldogított tovább. Ő tipikus Los Angelesi volt.

Vázolom, mit jelent az. 

A tipikus LA-lakos, Lakers szurkoló, vagy éppen ott játszik, profi röplabdás, királyul hajózik, vezet a yachtokon át mindent, amit csak lehet. Egész nap a parton van, társasági ember.

Franklin Thompson pontosan ilyen volt. 

Megpillantottam a vitorlást a fahíd végén. Simán észrevehető volt a felmatricázott árbócával, a kifelé álló bummal. 

Franklin bent ült. Ahogy közeledtem, meghallotta a lépteimet, és felém fordult.

- Nova! – üdvözölt sajátosan. 

- Frank. – mosolyogtam, és leültem mellé a hajóba.

- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte, miközben helyet szorított nekem. 

- Előre letettem a vizsgákat, és most hazautazhattam pár napra. Inkább te mesélj, neked izgalmasabb az életed. 

- Itt mindenki jól van. Ha minden klappol, akkor jövőre foglalkoztatott közgazdász leszek. – mondta büszkén. 

Na igen. Miután balhékkal tűzdelve leérettségizett, két évig nem csinált semmit. Amikor engem felvettek Kanadába, és elmentem, rájött, hogy neki is csinálnia kellene magát az életével, nem elég az, hogy a Lakers kispadosa, így beiratkozott ő is az egyetemre, jobb híján közgazdaságtanra. 

- Na, az jó. Én meg patológus.

- Látod, hullákkal foglalkozni még mindig jobb, mint gazdálkodni. Mondd, Nova, mi a rákot csinál egy közgazdász? 

- Közgazdálkodik. Ezt remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy a patológus mit csinál.

- Hát hullahoppozik.

- Ja, meg szövetmintákat elemez. Szóval nem csak mellkasokat fogok vágni.

- De hogy bírod? Nem undorító?

- Nem. Az emberi test nem undorító. Még a kötőszövetek sem. Nézd, vannak gáz dolgok egy klinikán, ha élőkkel foglalkozik az ember, de nekem ezekhez közöm se lesz.

- Miért, most mi dolgod velük? – kérdezte.

- Hát most éppen klinikai gyakorlatok vannak, meg a gyakornoki év előhozva, valamint az ösztöndíj-kiegészítésem is abból áll, hogy a krónikus elfekvőben gürizek. 

- Akkor mit keresel a műtőknél? Múltkor mesélted…

- Hát, a munkám igazából a krónikusban van, azért fizetnek. Gyakornokként mindenhol vagyok, még az ambulancián is, a sulis klinikai gyakorlat van a műtőknél a traumatológián. 

- Oké, értem. – bólintott a sötétbe. – Akkor van dolgod.

- Van, de élvezem.

- Gondoltam. 

- Mi van Monicával? – kérdeztem. Monica Belurossi-val már pár hónapja együtt voltak, egyszer össze is futottam a lánnyal, és mivel nem volt nagyon gázos, áldásomat adtam a kapcsolatukra, elvégre hadd döntésék el ők, kivel járnak. 

- Szakítottunk. Nem ment ez nekünk.

- Ki vele. Megcsalt legalább? – kérdeztem rá. 

- Nem, nem… Elment New England-be, és úgy jött haza, hogy van valaki, aki fontosabb az életében nálam. Egy Boston játékossal! Nova, egy Boston játékosra cserélt le! A legősibb ellenségeim azok a marhák! A gyerek ráadásul center, érted, center!

Mivel mellette vágnom kellett a kosárlabda szabályait, így csak bólintottam. 

- Én meg egy kicseszett bedobó vagyok, amiből van vagy húszezer a világban! Személyes sértésnek vettem!

- Ne is haragudj, de a lány nem a csapatot csalta meg, hanem téged! Szóval minimum, hogy személyes sértésnek veszed. – nyugtattam. 

- Oké, ne beszéljünk rólam. – legyintett. Hirtelen megváltozott az arca. – Monica le van szarva, nagy ívben! Mi van veled meg a pasikkal? 

- Semmi. Nincs senkim.

- Persze, meg el is hiszem. Add ide a telefonod! – kikapta a kezemből az IPhone-t, és egy mozdulattal feloldotta. – Tessék, utolsó két hívás valami Martin-tól! Még szerencse, hogy nem francia a gyerek! Mondtam, hogy franciával ne kavarj!

- Nem kavarok vele, egy helyen dolgozunk. Az első hívás a repülőtéren volt, a második pedig azért, mert felébredt egy betegem, és éppen ő volt bent.

- És ki tudja, miről beszéltetek még a bizonyos beteg mellett. – forgatta a szemét. – Csak szedj össze valakit, Nova. Elég neked már az egyedüllétből. ha jössz nyáron, palival gyere, vagy én kerítek melléd az ürgét, és az nem lesz csóka!

- Te meg találj magadnak egy Lakers szurkoló csajt!

- Nos, nekünk egymással kéne összejönnünk. Te Lakers-szurkoló  vagy, én meg intelligens.

- Nos, én hamarosan leteszem az orvosi esküt, meg a Hippokrátészit is, és mindkettőben van utalás a páciensek felé a példamutatásra, és arra is, hogy ne okozzak vérfertőzést, úgyhogy ezt hagyhatod. 

- Ja, igaz, neked példát kell mutatod a hulláidnak. – hagyta rám. 

Nyolcig ültünk egymás mellett a vitorlásban, addig rengeteg hajó befutott mellénk, a közeli dokkban is történtek dolgok, meg az égen is: a LAX leszállópályája éppen a fejünk felett volt, így hatalmas, kivilágított gépek érkeztek meg LA-ba. Hatalmas robajjal ereszkedtek, méltóságteljesen. 

- Emirates! – böktem a gép felé.

- Honnan tudod? – kérdezte kiabálva a hangzavarban.

- Az alján a piros rész, a légitársaság jele. Ott az AirCanada lesz, ami jön. – mutattam a távolba.

- Jaj, Nova, ne bomolj!

- Komolyan, ott van rajta a jel a hajtóműveken! A juharfalevél!

- Jólvan, a kiskanadai ne menőzzön.

Nyolckor fejeztük be a játékot.

Frank a másik irányba ment haza, míg én visszasétáltam a parton. Anyuék otthon már vacsorával vártak, de nem voltam túl éhes, főleg amiatt, hogy aznap sokkal többet ettem, mint szokásosan. Inkább csak felmentem a szobámba, és az ágyra fekve bekapcsoltam a gépet, és elővettem a lefénymásolt anyagokat. Egy kis nyomozással akartam megkoronázni a napot. 

A Google segítségével hamar kiderítettem, hol is van az a bizonyos zárda, ahol Heidi lakott. Egyházi területen állt, természetesen, egy hatalmas templomi parkban, St. Laurent-ben. Az internetes cikkek között gyorsan megtaláltam azt, amely a bezárásról beszélt, és elmondta, hogy Parc du Mont Royal-on kaptak az apácák lakást, amíg nem lesz új helyük. Bingó. Heidi is ott lakott, szóval eddig minden stimmelt. Az össze megosztó, kommentelő, kattintó tudhatta, hol is vannak az apácák. Ezzel nem tudtam szűkíteni a kört, a vélhető támadó felé, így mással próbálkoztam. 

Csak az volt a baj, hogy nem volt más szálam, így sóhajtva lecsaptam a gépen tetejét, és a fürdő felé véve az irányt, lezuhanyoztam. 

És akkor a kérdések:

01. Mit gondolsz Frank-ről?

02. Mit gondolsz Nova és Frank kapcsolatáról?

03. Mit gondolsz, mennyire lesz hangsúlyos a családi szál a történetben?