Hy Housers!
Elkezdődött a téli szünet, én azonban szokásosan sem pihentem... Az én drága édesanyám ugyanis takarításmániás, így tegnap és ma is egész délelőtt pakolnunk kellett, nem sok időt hagyott pihenni, konkrétan fél napot. Közben gyakorolok a felvételire, nagyon, de nagyon szeretném ha sikerülne.
A karácsonyi ajándékvadászat sem marad el, a legtöbb általam adott ajándékot én magam készítettem, ezekkel már készen vagyok, csupán kellékek kellenek, például képkeret, meg hát, be kell csomagolni őket. :P
Sajnos ezzel a fejezettel megint csúsztam, de a következő időben érkezik, azaz jövő csütörtökön! Azért nem szerdán, mert akkor egy különleges karácsonyi bejegyzéssel készülök Nektek, de hogy mi is lesz az, az maradjon titok! :) Aki szereti a történetet, annak bizonyára tetszeni fog.
A rész nem túl hosszú, összesen 2000 szavas, de remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! :)
xXx. Alice
^.^
"Az ember azért keresi az értelmet, mert az boldoggá teszi őt."
Másnap reggel nyolc körül ébredtem. A madarak csicseregtek, a hullámok csapdosták a partot. A kaliforniai nyugalom hangjai kellemesen hatottak az idegeimre.
Tegnap, elalvás előtt jutott eszembe, hogy mindenképpen be kell mennem a régi középiskolámba, egy bioszra, hogy megnézzen a volt tanáraimat. Gyorsan lezuhanyoztam, és felöltöztem. Egy világoskék rövidnadrágot és egy pirosas topot választottam a tornacipőmmel, a hajamat kifésültem, és lesétáltam a lépcsőn.
A szüleim a konyhában serénykedtek, anyu főzött, apu pedig terített.
- Jó reggelt! – köszöntem, majd leültem a régen megszokott helyemre. Anyu rögtön palacsintát pakolt elém.
- Hogy aludtál?
- Jól. Régen nem aludtam ennyit. – mosolyogtam rájuk.
Hamarosan leültek mellém, és kellemesen csevegve fogyasztották el a reggelit. Én nem nagyon szóltam, hamar befejeztem, és elvittem a tányérom.
Anyuval a reggeli után indultunk a városba. Elsőként az ő dolgát intéztük el a postán, és pár hivatalban, majd bementünk a városi könyvesboltba, ahol a speciális témájú könyvek között hamar megtaláltam a tankönyvem. A pénztárhoz vittem, és a tanulódíjas kártyám felmutatva, kifizettem a felárat. Anyu a kocsiban várt, beugrottam mellé, és mehettünk is a sulimba.
A KTKA épülete ott magasodott előttem, amikor anyu becsapta az ajtót, és elhajtott. Nosztalgikus érzés telepedett rám, amikor a hatalmas homlokzatra néztem, és felelevenedett előttem az első itt töltött nap, valamint az utolsó is.
Pár pillanattal később azonban abbahagytam a gondolkozást, és felfelé sétáltam az ódon lépcsőkön. A hangjuk ölesen hallatszódott a lábaim alatt, az épületben kellemes hűvösség uralkodott a vastag falaknak köszönhetően, amelyek alapjában nem voltak jellemzőek az épület gótikus stílusára, de valamiféle újításnak számított a tervezésben, mivel a román koron alapulva vastag falakkal látták el.
A tanárik irányába fordulva megcsapott a jellegzetes hang: beszélgetés mindenféléről: diákokról, dolgozatokról, érdemjegyekről, évvégi és félévi eredményekről, kompetencia-tesztekről… A tanárok egy része ismerős volt, már hang alapján is, de voltak olyanok, akiket képtelen voltam hova tenni.
Végül nagy levegőt véve bekopogtam. A csevegés elhalt, egy szék nyikorgott, míg végül egy teljesen ismeretlen nő nyitotta ki az ajtót.
- Hát te meg ki vagy lányom? – kérdezte. Nem nyitotta ki teljesen az ajtót, azonban Ms. Hamiltont a régi irodalomtanárom így is észrevettem.
- Ő Nova! Nova Thompson! – mondta lelkesen, mire azonnal szélesre tárult az ajtó. – Milyen régen láttunk! Hogy vagy? – kérdezte.
Beléptem a nagy, asztalokkal tömített helyiségbe. Az ismerősök kedvesen mosolyogtak, akik pedig még sosem hallották a nevem, azok pedig kérdőn figyeltek. Végül a volt biológiatanárom szerzett egy széket, és már le is ültetett egy bögre kávéval a kezében.
- Hogy megy az orvosi? – kérdezte.
- Jól. – kortyoltam bele a kávéba. – Előre letettem a vizsgáimat, hogy amikor a többiek szóbeliznek, és vissza tudjak jönni egy kicsit. Kanada nagyszerű hely, minden rendben van.
- Nagyon hideg van? – kérdezte a földrajztanár.
- Hát ilyenkor igen, meg szerintem még márciusban is az lesz. De legalább van egy pár hetes nyár, amiből szokásosan semmit sem fogok érzékelni. – nevettem.
- Melyik városba is mentél? – folytatta a kérdezősködést.
- Montréal. A McGillre járok.
- Angol nyelvű képzésre? – az irodalomtanárom közelebb húzta a székét hozzám.
- Igen, a francia betelt már hamarabb.
- Általános orvosi képzésre, vagy mire? – az eddig csendben ülő történelemtanárom Mr. Hampton először szólalt meg.
- Igen, de mellette az első gyakorlati évemet is csinálom, így idén diplomázok, és teszem le az orvosi esküt is.
- És utána? – érdeklődött a biosztanár.
- A szüleim nagyon szeretnék, ha visszajönnek Kaliforniába, de szerintem nem fogok. Szeretem azt a helyet, illetve sok a lehetőség a végzettségemmel. Patológusnak készülök, és néztem álláshirdetéseket, rengeteg hely van, ahova keresnek. – magyaráztam.
A tanári kar egy része elégedetten bólintott, másik része elszörnyedt. Oké, persze, nem éppen az orvosi pálya legszebb része a patológia, de engem ez vonzott leginkább. Az elégedett csapat meg gondolom nyugtázta, hogy Nova Thompson ismét valami nagyba vágta a fejszéjét, és szokás szerint meg is fogja oldani a kialakult helyzetet.
Csengő vetett véget a társalgásnak, a biológiatanárom felállt, és felém fordult:
- Bejössz egy órámra?
Vele sétáltam végig a régi folyosókon. Az új épület felé igyekezve megszaporodtak az órára igyekvő diákok, engem furcsa szemekkel méregettek, elvégre nem nagy iskola, szinte mindenki képben van mindenkivel, csak éppen én vagyok az, akit maximum a tablókon láttak.
- Melyik osztállyal lesz órája? – kérdeztem.
- A 10/b-vel.
- Biológia-osztály. Mit tanulnak?
- Az emberi test mélyrészletességét vesszük át. Valamennyire belevág abba, amit te?
- Én most a klinikai gyakorlatokat nyomatom. De körülbelül. – mosolyogtam.
Az osztály ugyanolyan volt, mint akármelyik másik. Kiabáltak, ordítoztak, de a tanár belépésére elcsendesültek, engem pedig zavartam méregettek. Biztosan gondolták, hogy nem leszek az osztálytársuk, hiszen azért a huszonhárom évemmel sokkal idősebbnek néztem ki a tizenhat éveseknél.
- Bemutatom nektek Nova Thompsont. Nem, nem lesz új osztálytársatok. Nova öt éve ballagott ebből az osztályból, most pedig végzős egy kanadai orvosi egyetemen, Montréalban. A vizsgaidőszak alatt visszajött, most megnéz egy órát. Lehet tőle kérdezni is, ha szeretnétek. – mondta, majd megállt az asztal előtt, és nekitámaszkodott. Követtem a példáját.
- Nehéz az orvosi? – kérdezte valaki a hátsó sorból.
- Nem feltétlenül. Voltak nehezebb részek, voltak könnyebbek. A végzős év a legjobb, legalábbis a saját tapasztalataim szerint, mivel most már jellemzően klinikai gyakorlataink vannak, kevesebb előadással, és ezekből is kell majd vizsgázni. Még jobb, hogy a megtanult dolgokat nem kell mind hasznosítani.
- Melyik városban vagy? – kérdezte egy másik hang.
- Montréalban.
- És beszélsz franciául? – ugyanaz a lány tette fel a kérdést.
- Igen.
- És milyen orvos leszel?
- Patológus. – ez osztály nagyobb része érthetőleg bólintott, de néhány arcon láttam, hogy nem értik. – Szövetmintákkal és halottakkal fogok foglalkozni.
Hazafelé busszal mentem. Tömött volt a jármű, de ez a turistaszezon kezdetével nem volt valami nagy durranás. Nem sikerült leülnöm, így végig álltam, és az elsuhanó tájat néztem, míg meg nem csörrent a telefonom. Martin nevét jelezte ki a készülék.
- Mi van, már megint felébredt valaki?
- A patológián vagyok, úgyhogy itt inkább ne ébredjen fel itt senki, mert én majd örvendezek, neked meg nem lesz rá racionális magyarázatod, és emiatt depressziós leszel, majd az olimpiai stadion kilátójára akasztod fel magad.
- Milyen szép jövőkép. Na mi van?
- Ezt akartam megkérdezni.
- Mármint?
- Istenem, de nehéz veled… - röhögte el magát. – Mit csináltál ma, hogy vagy, milyen az idő…
- Nos, én ma a régi iskolámban voltam bent, lecsekkoltam a mostani tízedikeseket, kikérdezést játszottunk, kérdezhettek az orvosiról. Roppant érdeklődőek voltak. – jegyeztem meg cinikusan. Az idő jó, de fáradt vagyok. Ott?
- Hát, itt kéremszépen már csak a pszichológusok vizsgáznak, de ők úgyis átmennek, mert a pszichológián csak negyed óráig kell folyamatosan beszélni, ezek meg olyanok, mint akik most léptek ki a kommunikáció szakról, folyamatosan be nem áll a szájuk.
- Ella, mi? – kérdeztem most már én is röhögve.
- Moiresettére gondolsz, nem? Az is. Be nem áll a szája. Most éppen a borderline személyiségzavarról magyaráz.
- Gondoltam. Ott milyen idő van?
- Az én kérdéseimet teszed fel? Tanulsz kommunikálni, Nova Thompson? – kérdezte.
- Persze, csakis.
- Egyébként kivételesen nem olyan rossz, hideg van, de süt a nap. Lassan jön a tavasz.
- Itt meleg van. – mondtam, és elgondolkoztam azon, hogy Martin nem is tudja, hol vagyok, és meg sem kérdezte. Kedvesen átugrottam a tényt. – A kórházban minden rendben van?
- Aha, Heidi állapota javul, de nem beszél, fennáll a katatón állapota.
- Na, egyre több skizofrénünk lesz.
- Jó, a megfigyeltben lévőnket ne bántsd. Heidi pedig nem mutat személyiségzavaros jellegeket.
- Kivéve a katatónia. – jegyezte meg.
- Oké, de csak nem lett amiatt skizofrén, hogy valami unatkozó nekiesett egy késsel! – vágtam rá.
- Ki tudja, lehet, hogy előtte is vallási fanatikus skizofrén volt. Akármi megeshet.
- Kanadai létedre szépen mocskolod a montréali zárdák tekintélyét.
- Hát figyelj, az optimizmus fontos, de a realizmus is.
- Ezt nem tagadom. – adtam meg magam a feltételezésének.
- Na, látod. Mit gondolsz, mennyi esélye?
- Faggatózással, vagy anélkül?
- Nem engedjük be hozzá egyelőre a zsarukat, de Moiresette nagyon próbálkozott. Ő sem mehetett be.
- Helyes. Nem kellene stressznek kitenni, akkor talán könnyebben visszaemlékszik. Milyen gyógyszereket kap?
- Tirana-t. A hegeire, mivel fájnak neki, de mással csak az infúzióval nyomatjuk, mert ugyebár enni nem képes.
- És hogy bírjátok? – nem szoktam másik kedve-kénye iránt érdeklődni, de úgy éreztem, hogy egy nehezebb beteg és az orvosi utolsó féléve mellett megengedhetem a kérdést.
- Hát elég jól, ha azt nem vesszük, hogy Moiresette nem bírja elviselni, hogy nem juttathatom be.
- Én múltkor leöntöttem egy pohár vízzel, attól többé-kevésbé lenyugodott. Faggasd ki, hátha elhagyta a pasija.
- Nincs kedvem vigasztalni, abból mindig ugyanaz lesz.
- Szex?
- Hát, ha hamarabb észbe kapok, akkor csak csók.
- Elég rossz pszichológus lennél. Ugye tudod, hogy nőben ezt kurvának nevezik?
- Persze. Mondjuk, minden tiszteletem azoké a pszichológusoké, akiknek nem ez a módszerük.
- Persze, ti ilyenkor jó pasik vagytok, mi meg feslett ribancok lennénk, ha ezt csinálnánk.
- Persze, most mesélj még valami feminista dolgot, hogy lenyugodj, oké?
- Mesélek is! – közöltem határozottan. Martin kijelentései kicsit felidegesítettek, de azért szórakoztattak is. Elvégre ha olvasnám az elmondott sorainkat, akkor biztosan nevetnék rajtuk.
- Mesélhetsz, de üres telefonba, mert nekem lassan mennem kell.
Köszönés nélkül letette a telefont, mégsem hatott rám hideg zuhanyként a dolog, vagy bántott meg. Mintha a félbehagyott beszélgetésünket akármikor folytathatnánk. Furcsa érzés volt, mert jó ideje nem volt ember, akivel tartósan beszélgettem volna, saját magamat kivéve, mert gondolom az antiszocialitásom láttára senkinek sem támad kétsége afelől, hogy szoktam magamban beszélni, monologizálni. Ezzel együtt járt, hogy a beszélgetésünkben sokszor elgondolkoztam azon, mit is kellene mondanom, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Nem mintha nagyon érdekelt volna, ki mit gondol rólam, de az volt a benyomásom, hogy Martinnal fél évig még együtt fogunk tanulni, Heidi miatt pedig jobban össze leszünk kötve, akkor nem lenne rossz, ha bírna is mellette. Ugyanis nem szeretem, ha valaki kimutatja, mennyire nehezen viseli el a társaságom, Martin pedig szókimondónak tűnt.
A buszról való leszállásom után egyenesen hazamentem, és a melegre való tekintettel lezuhanyoztam, majd fürdőruhát vettem. Szokásos, teljesen egyszerű fekete darab. Oké, az egy dolog, hogy ezzel lehet a legjobban kitűnni egy kaliforniai strandon a sok, nagyon különleges ruhát hordó ember mellett. Felkaptam hozzá a bordó rövidnadrágom meg egy háromszögmintás fehér, lenge haspólót, amit nagyon szerettem a strandra hordani, mert szellős, könnyű viselet volt. A legfontosabb dolgaimat a strandtáskámba pakoltam, a lábamra barna sarut húztam, és beköszöntem anyuéknak az ő részlegükre.
Hirtelen csapott meg a dögmeleg a légkondicionált lakás után. Egy másodpercig szoktattam hozzá a szervezetemet, majd arra jutottam, hogy máskor lassabban kell kijönnöm az ajtón, mert ez a gyors klímaváltozás nekem nem kedvez.
Az utca megtelt emberekkel reggel óta. Kissé félve néztem körbe, ugyanis semmi kedvem nem volt összefutni a régi osztálytársaimmal. Persze, gyerekesen hangzik mindez, hiszen lassan öt év eltelt már a ballagásunk óta, de tudtam, hogy ők mind Kaliforniában maradtak, ergo, akármikor összefuthatok velük. Viszont szégyenkeznivalóm sem volt, amiért bujkálnom kéne: elvégre tisztességes munkám van, egyetemre járok, az egyik legnehezebbre, viszonylag jól is nézek ki, és az életem is rendben van.
Az azonban egy dolog, hogy éreztem, akármelyiknél erősebb, okosabb vagyok. Az egy dolog, hogy még több önbizalmam lett azóta, mióta nem ismerem őket. Az egy dolog, ki vagyok most. De amint akár az egyiküket is megpillantottam – kezdve attól, hogy megszakítottuk a kapcsolatot – azonnal ugyanaz lettem: Nova, a csendes, zseni kislány, aki kiállt magáért, de a legtöbben annyira lenézték, hogy ő már észre sem vette. Már a közelségük a szorongást hozta ki belőlem. Tudtam, hogy túl szubjektívek ahhoz, hogy egy esetleges nézeteltérésben azonnal magukat kiáltsák ki győztesnek, ezért is éreztem biztonságban magam a KTKA falai között: ott idősebb tanárok voltak, akik a racionális érvekre épülő vitában mindig nekem adtak igazat. A Világban azonban nem hurcolászhattam őket magammal.
Arra gondoltam, hogy ha mindezekkel az emberekkel később, a húszas éveim közepén találkozok, minden más lenne: rosszkor értek a velük kapcsolatos impulzusok, a rossz korban, amikor a kicsi Nova csak kezdetlegesen volt olyan, amilyenné vált. Ezért sem szerettek: mert jól tudtam, ha jól csináltam valamit. Most meg még jobban utálnának, ha ismernének: mert most már sokan tisztában vannak vele, hogy valamit jól csinálok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése