05. Chapitre

Hy Housers!

Ismét érdekes hetet zártam magam mögött, de sajnos egy dilemma is felütötte a fejét, nevezetesen az, hogy "melyik sulit válasszam?". Ugye eddig megrögzötten Zrínyis akartam lenni, de kedden voltam a Kölcsey-nyílt napon és... Hát, ez egy hihetetlen jó suli lehet. Úgyhogy eddig úgy néz ki, hogy a Kölcseyt jelölöm elsőnek. De dilemma.
Tegnap voltam moziban, a Förtelmes Főnökök 2-n, és valami hatalmas volt. Mindenkinek ajánlom, ha akartok másfél órát röhögni, akkor ez tökéletes program.

Szóval, ez a rész egy kissé epizód-szerű. megint nem a legfontosabb rész, és nem is olyan hosszú - 1400 szó -, de azért remélem tetszeni fog Nektek.

^.^

"Az ember két dologra hány fittyet: arra, ami nem fontos, és arra, amit nem hisz fontosnak."

Tapasztalatim szerint a legtöbb megválaszolt kérdés több új kérdést hagy maga után, mintha megválaszolatlan maradna. A körforgás egészen kicsi korunkban elkezdődik, amikor megkérdezzük apukánktól, anyukánktól, hogyan is lesz a kisbaba. Anyuka elmagyarázza, hogy apuci beteszi a fütyijét egy kislánynak, és úgy lesz. Mi persze rögtön többet akarunk tudni, így újabb kérdések vetődnek fel a folyamattal kapcsolatban. 

Az intelligens ember érdeklődik, érdekli a világ, minél több mindent meg akar tudni róla. Ez így van rendjén, hiszen hogyan kutatjuk az űrt, ha egyszer a saját világunkról, vagy szűkebben: a saját testünkről sem tudunk eleget? 

A válaszkeresőknek két fajtája van:

Akik tudni akarják.

És akik kutatják.

Kedden reggel mindenféle izgalom nélkül felöltöztem, és mentem le az egyetem vizsgáztató tanszékére letenni az esedékes tudáspróbát. Nem nagyon hatott meg az, hogy mások ki voltak akadva a nehéz leckék miatt. Általánosságban háromfajta embert ismertem meg. Az első, aki csak tanul, és úgy vannak jó eredményei. Ez a típus nem érti, mit is tanul, vagy mit is mond. A második ennek ellenkezője, mindent ért, de nem tanul. A harmadik vagyok én, szerencsésen, aki érti is, és könnyen meg is tanulja. Erre rátesz, hogy az, amit tanulok engem, magam is érdekel, elvégre azért járok az orvosira, mert orvos akarok lenni. 

A teremben négy professzor ült: a biológia, a biokémia, a fizikális biológia és a laborprofesszor. Előttük az összes eddigi eredményem, az eddigi vizsgáim pontszáma feküdt, mindegyiken a nevemmel, és a diákazonosítómmal. 

Egészen kedvesen köszöntöttek, és megkértek, hogy húzzak tételt. Nem mintha nehéz lett volna kitalálnom, mit is tesznek az emberek ilyenkor, de kelletlenül kihúztam a bal elsőt, és elolvastam. Akkora mákom volt, mint még életemben nem. Persze, egy nehezebbel is meg tudtam volna birkózni, de ki ne beszélne szívesen a dezoxiribonukleinsavról?

Miután végeztem, elégedetten lépcsőztem fel a kollégiumba. Összepakoltam pár ruhát Kaliforniára, a fontosabb, még berakandó kellékekről pedig listát készítettem, nehogy valamit itthon hagyjak. Beccának most sem lehetett szólni, nem mintha túlságosan is érdekelt volna, hogy mi van vele, vagy, hogy érzi magát, elvégre nem vagyok valami olcsó pszichológus, meg semmi olyan, ami ahhoz hasonlítható. 

Ahelyett, hogy kedvesen elmondtam volna neki, hogy a bal első a dezoxiribonukleinsav lesz – tudni illik, hogy itt sosem keverik meg a sorrendet, mindent ugyanoda tesznek vissza. – inkább lefűztem azokat a lapokat, amelyeket előző este elvileg Ellának nyomtattam ki, de neki nem kellettek. Egy mappába raktam őket, és jobb híján ráírtam, hogy „Fontos”. Nem tudtam az ügyre semmi szöveget ragasztani, így ez volt a legkifejezőbb. 

A délutánom további része olvasás szellemében telt, vagyis inkább könyvkeresésnek nevezném. Szerencsére Montréal belvárosa tele volt könyvesboltokkal, antikváriumokkal, úgyhogy felkerekedtem egy kis túrára, hogy körbenézzek. Az időjósok szokatlan elmelegedést jósoltak, így a vékonyabb bőrkabátom vettem fel egy farmerral és egy bakanccsal, majd így vágtam neki a városnak.

Az épületből kilépve megcsapott a sarkok felől fújó szél, de nem volt annyira hideg, mint szokott lenni, így nem foglalkoztam vele. Egy ideig álldogáltam csak úgy, és a szemben lévő parkot néztem. Nagyon szép volt, a leharcolt fáival, meg úgy amúgy az egész környezetével. Autók cikáztak a szemem előtt, és egy pillanatra felrémlett előttem a már most napfényes Kalifornia, Los Angeles tengerpartja a házunk előtt, a móló, amire ki lehet látni. Nem sokat nosztalgiáztam, inkább a metró felé sétáltam.

Öt éve jártam a McGillre, és azalatt valahogy kinőttem a gyerekes hazavágyódásomból. Oké, sosem hiányzott szívbe markolóan, de volt, hogy az egyszerű, rutincselekvéseim után űr maradt. Így például a sötétedés után, vagy alkonyatkor a parton tett egy-másfél órás sétám, vagy a hazafelé elnyalt fagyi… Mindezek pont olyan dolgok, amelyeket az ember pont Montrealban nem tehet meg. Nem sétálhatok a meleg tengerparton, maximum nyáron, de akkor úgyis jórészt Kaliforniában vagyok, mert itt a part csak akkor elég meleg ahhoz, hogy belegázoljunk, és élvezzük a lábujjaink között áramló vizet. A fagyi pedig… Hát, mínusz húsz fokban keveseknek van hozzá kedve, főleg, ha azok csóró kollégisták, akiknek nincs fűtésük.

A másik ok, hogy én mindig is itt akartam élni. A történet egyszerű, mégpedig úgy hangzik, hogy amikor kisebb voltam, anyámék kitalálták, hogy minden évben kétszer menjünk nyaralni. Én mindig is a városnézős, esetleg túrázós, látványosság-keresős kirándulásokat szerettem, ők pedig imádtak napozni, úgyhogy minden évben ellátogattunk egy nekem, és egy nekik való útra is. Tizenhárom éves koromban – akkor már tudtam, hogy orvos leszek, csak azt nem, hogy hol fogok tanulni – Québec vidékén túráztunk, amikor anyunak nagyszerű ötlete támadt: menjünk le a városba, Montrealba, nézzük meg.

Akkor szerettem bele ebbe a helybe véglegesen. Tetszett, hogy volt benne valami igazi, valami játékos, művészi, de ugyanakkor nagyon komoly is. És, mivel sosem voltam az az egész nap a strandon röplabdázó cicalány, így kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a McGillre adjam be a jelentkezésem. A Québeci Egyetemre akartam, de ott francia nyelvű oktatás folyt, és bár megítélésem szerint bírtam volna, azért nem akartam elbukni, a nyelvet pedig itt, angolos osztályban, francia nyelvterületen is simán megtanultam, nem volt vele gond. 

Ahogy a városban sétáltam, arra gondoltam, hogy bizonyosan itt fogok sátrat verni az egyetem után. Igen ám, itt volt a végzésünk dátuma, a diplomaosztás, a szakdolgozatok leadásának határideje… És miután mi is letesszük a Hippokrátészi-esküt, nekünk is mennünk kell valahova. A többiek beszélgetéseit hallva arra jutottam, hogy a legtöbben visszamennek a szülővárosuk környékére, nem maradnak Montrealban, csak egyetemet jelentett nekik a város, és viszont valahol itt terveztem az életem is. Patológusként egy jó nevű kórházban, mondjuk a Généralban, vagy valami olyanban, aminek legalább olyan nagy neve van. 

Igazából úgy éreztem, a lehető legjobb döntéseket hoztam életem során. Az általánost egy vallásos iskolában végeztem, amit a szüleim jó ötletnek tartottak, mert művészek révén nagyon is érdekelte őket a vallás, de ötödikben azt mondták, ha akarok, akkor átmehetek másikba, ha zavar a kemény fegyelem. De nekem tetszett. Mindent biztosítottak, a tanulásra koncentrálhattam, és egy csodálatos nő tanította a biológiát. Sokáig hittem, hogy miatta akarok orvos lenni. 

Utána a Kaliforniai Természettudományi Középfokú Akadémiára jelentkeztem, ami arról volt ismeretes, hogy a négy természettudományi tárgy (kémia, fizika, biológia, földrajz, illetve nemrég matek) szakként működött rajta. Fakultációként a másik három tárgyból lehetett egyet választani, akik nem bioszosok voltak, azok jellemzően arra mentek, a bioszosok meg jellemzően földrajzra és kémiára, attól függően, mik voltak a célok. Én – ki gondolta volna? – bioszos lettem, kémia fakt kíséretében, és imádtam. Minden percét. Oké, csak az órákat, mert mondanom sem kell, hogy az osztályközösség magjába nem tartoztam bele, főleg, hogy a földrajz és a biológia volt összevonva, meg a másik kettő – a ballagásom után úgy két évvel azt hiszem, szét is szedték -, és a föcire azok jelentkeztek, akik máshova nem jutottak be, mert az relatív könnyű volt a többihez képest. Mindig is a kémiásokat tartották a legokosabbnak, a fizikásokat a zseniknek, a bioszosokat a jövendőbeli orvosoknak, de a föcisekre semmit sem lehetett mondani. Csak voltak, és kész.

Mindenesetre jól jártam azzal a sulival, mert nagyban felkészített az egyetemre. Megadta az alap tudást, amivel sok csoporttársam máig nem rendelkezett. A KTKA biosz szakára járók között az orvosi egyetemekre való felvételi százalék 95 volt, szóval nagyon magas, én pedig ezt a 95-öt erősítettem. Mondanom sem kell, hogy a földrajzosok például sosem mentek a szakukhoz illő helyre, csak néhányukból lett geológus, a legtöbben vagy tanárok (jellemzően földrajztanárok), vagy ügyvédek lettek, egy teljesen más helyre átsasszézva.

Maga a suli nagyon komolyan vette magát: az évnyitó ünnepségével, amelyet az országos tévé közvetített, olyan szép volt, a saját, nem központi felvételijével, a kemény szóbeli kikérdezéssel, a tanáraival, akik neve előtt mindig ott szerepelt a dr. vagy a prof. Sokszor szerveztek szaktúrákat, múzeumlátogatásokat, külön programokat, szóval maga a suli teljesen okés volt. Csak néha sajnáltam azokat, akik esetleg a művészetekért érdeklődtek, mert ők nehezen kapnának helyet egy ilyen rangos suliban, főleg, hogy alapvetően természettudományokkal foglalkozott.

Maga az iskola épülete is különleges volt: a főépülete, ahol a konferenciaterem, az ünnepélyterem és a tanárik foglaltak helyet, régi, neogótikus épület volt, mesélték, hogy a kilencszázas években még csak abból állt az iskola. A hozzáépített részek modernek voltak, letisztultak, akár egy kórház. Tágas kísérletező termek, nyelvi és szaktárgyi előadók, egy hatalmas tornaterem… A tanulás fellegvára.

Innen érkeztem a McGillre, ahol éppen vagyok, és ahonnan még idén továbblépek.

A saját, önálló életem felé.

És akkor a kérdések:
01. Mit gondoltok Nováról? Nagyképű?
02. Érdekel titek Nova előélete is, vagy csak a jelenlegi sztori?

04. Chapitre

Hy Housers!

Megérkeztem a történet negyedik részével!

Szombaton végre láthatom a THG 3/1-et, és annyira várom *.* Imádom, könyvben, filmben, mindenhol. ÁÁÁ!

Na, mindegy. Ebben a részben azért van cselekmény, bár nálam meg kell szoknotok - indul a diktatúra :D - hogy vannak töltelékrészek, mert engem nagyon érdekel, hogyan is élnek a szereplőim, és remélem, titeket is. Nem csak Nova és a munkája kap majd ilyeneket, hanem a családja is, Martin és Tierney is, de még Ellának is terveztem egyet. :)

Jó olvasást!

(3000 szó ez a rész)

xXx. Alice

^.^

"Engedje meg magának, hogy jobban érezze magát! És aztán megtanulhatja, hogyan engedje meg magának, hogy folyamatosan jobban érezze magát."

Másnap reggel az ambulancián ügyeltem, a kórház legutálatosabb helyén. Ide ugyanis mindenkit beengedtek: akár volt baja, akár nem. Amikor megkezdtem a műszakom, éppen kizavartam egy csövest a radiátor mellől, mondván nem ingyenszálló, hanem kórház, menjen az előbb említett intézménybe. Ezután léptem csak be az egyik vizsgálóba, ahol leraktam a cuccom, és még inni sem maradt időm, meg is indult a csődület.

A folyosón először is hajnali részegek várakoztak, akikkel nehéz volt beszélni, meg amúgy vizsgálni, az egyik rendesen rám is esett, mondanom sem kell, kényes részeken támaszkodva, így egy pofonnal jutalmaztam, de annyira kábult volt, hogy mindezt fel sem fogta. Az utána következő nyakába borított hideg vizet már igen. Kiderült, részegségén kívül semmi más baja sincsen, úgyhogy adtam neki egy törölközőt, hadd menjen útjára.

Utána még jött pár hasonló kaliberű emberke, de őket is elég határozottan utasítottam vissza, és a falon lévő plakáttartóból kivettem nekik egyet-egyet, amely az anonim alkoholistákhoz szólt, hátha megfogadják tanácsom, aztán megfogadtam, hogy még egy nem jön be, mert olyan tömény vodkaszag terjengett a rendelőben, hogy szellőztettem volna, de az ambulancia az útra – szmogos útra – nyílt, meg hideg is volt, így március elsején. Azért a dátum már szerencsére a tavaszt jelezte. 

Világosodás után jött a leborzasztóbb időszak. A gyerekek. Mindenféle anyuka hozta be a gyerekét, hogy itt fáj, ott fáj, ez a baja, az a baja, a hatodik kétéves után meg már elegem volt az egészből. Oké, szép dolog gyerekorvosnak lenni, de mégsem. Azért mégiscsak nehéz lefogni egy üvöltő gyereket, megnézni a torkát, mindenét, majd rájönni, hogy az egész a semmiért volt, ugyanis kutya baja a kölyöknek azon kívül, hogy az anyja elráncigálta hozzám.

A legtöbbnek csak úgy kilójával írtam fel a penicillint, de a felénél más antibiotikumra váltottam, hátha a környező patikákban elfogynak a dolgok miattam. Ha akadt egy-egy olyan eset, ahol tényleg történt valami, komolyabb fertőzés gyanúja állt fent, felhívtam a család orvosát, az adott osztály ügyeletesét, azok mondták meg, hogy mit csináljak. Rendszerint egy újabb osztályra küldtem el, ahol megint várakoznia kellett, de az én sorom rövidült, ami felettébb feldobott. 

Dél körül már kevesebben jöttek, de azok, akik hamarabb érkeztek, természetesen még mindig rám vártak. Tizenévesek hosszú sora állt az ambulancián, többen testnevelés óráról jöttek, például egy tizenéves fiú, aki már látásra fájlalta a karját. Miközben éppen behívtam, megérkezett Martin, segítségképpen. Tudtam, hogy aznapra nem ő volt kiírva mellém, de gondolom elcserélte.

Ő fektette fel a gyereket az ágyra, én vettem fel az adatait. Tizenhatnak vallotta magát, és a kérdésem után afelől érdeklődött, én hány éves vagyok. Azért nem estem a fejemre, csak mosolyogtam, és nem mondtam semmit. Nem is kellett, Martin szólt helyettem a szoba másik sarkából.

- Idős hozzád. – majd megfordult, és fájdalomcsillapítót hozott oda – Hidd el, ennyi idős koromban én is csak a csinos nővérek miatt akartam kórházba kerülni. De ő – mutatott rám – nem az a kaliber.

- Ezt hogy érti? – rögtön magázta Martint. Gondolom a kis beszéde valamiféle tiszteletet váltott ki belőle, mert engem persze tegezett.

- Ő nem csinos kis nővérke, hanem orvos lesz, és sokkal okosabb annál, hogy egy gimissel kezdjen.

- Ezt most beléd szúrom, hogy ne fájjon, aztán az úriember, aki szintén csak lesz orvos, felkísér a röntgenre. – közöltem, és a reakcióját meg sem várva beledöftem a tűt. Felordított, de annyira nem hatott meg, hallottam már párszor ilyet.

A következő betegem folyamatos hüvelyi vérzésre panaszkodott. Már majdnem unottan kérdeztem vissza, hogy nem menstruál-e, de türtőztettem magam. Miután állt pár percet, szerencsésen kinyögte, hogy kikaparták a méhét pár napja.

- Hány hetes volt? – kérdeztem élből.

- Nem voltam terhes. – állította.

- Orvos csinálta, vagy illegális volt? – erre már nem tudott mit mondani, lesütötte a szemét.

- Persze, hogy orvos! 

- Oké, akkor nem lesz semmi gond, hozzá kell visszamenni. – vontam meg a vállam, és kitessékeltem a vizsgálóból.

Martinnal még jó pár lehetetlen emberen átküzdöttük magunkat, mire mehettünk. Illetve, én mehettem, ő még dolgozott. 

A vizsgák szerdán kezdődtek, így az előadásra bejárók eléggé megfogyatkoztak. Én tudtam, hogy úgyis átmegyek, úgyhogy inkább nem lógtam, beültem az órára, és egy egész órás műsort hallgattam végig a DNS-szerkezetről, magáról a DNS-ről, a felfedezéséről. Nem sokan voltak rajtam kívül, a százhúszból minimum hetvenen komolyan vették azt a tanácsot, hogy a ZH-k előtt érdemes tanulni. Én a lázadó maradékba tartoztam. Probléma?

Estefelé úgy döntöttem, letámadom Ellát, hogy utánajártak-e az ötleteimnek a zsarukkal. Mivel az ablakon kinézve láttam, hogy milyen szél tombol, úgy döntöttem, hogy a kabátom alá veszek még egy pulcsit, mert a McGill egy majdnem U alakú épület: két vége az orvosi kolesz, és a pszichológusok kolesza, így fél órába kerülne a melegen menni, a bozótoson átvágva pedig kevesebb, mint tíz perc, ráadásul ha éppen nem spórolnak az árammal, akkor még világos is. 

Bezártam a szoba ajtaját, mivel tudom, hogy Becca háklis rá. Mondjuk, én sem szeretném, ha a dolgaim között turkálnának, de azért nem szoktam érte őrjöngeni, mint az előbb említett szobatársam. 

A földszintre érve köszöntem a portásnak, és az ajtót kitaszítva kiléptem a hidegre.

Nonszensz, hogy a villanyon spórol az egyetem. Ugyanis egy lámpa sem világított, a másik épületet csak a hatalmas, fényes ablakokból láttam, amúgy vaksötét volt. Összehúztam hát magamon a hajammal vibrációs harcot vívó kabátot, és útnak indultam az ösvényen.

A fogaim egymáshoz koccantak, bár nehezen hallottam, a koleszhoz közeledve ugyanis erősödtek a szokásos zajok: részeg diáktársak üvöltözése, poharak koccanása, üvegek leejtése. Még jobban összehúztam magamon a kabátot, és imádkoztam, hogy ne teljen bele két percnél többe az odatalálás, mert a testem őrült módjára párologtatta a hőt, így fent állt a veszélye, hogy pár perc alatt fagyok halálra. Montréal, Kanada, én így szeretlek!

Amint egyre közelebb értem, erősödtek a fények, így tudtam, hogy ott vagyok. A duplaszárnyú ajtót belökve kellemes melegre cseppentem: a kolesz halljában pislákoló fények adtak világosságot. Sokkal otthonosabbnak bizonyult, mint a miénk, mert itt barnák uralkodtak, fáradt pasztellszínek, míg a mienkben minden mennyiségben fehér és fekete, áramvonalas stílust képviselve. 

A portás már aludt a pislákoló fénynél, a hajába pár diák papírcsákót, és kotont dobott – tippem szerint használt volt egytől egyig, de volt bennem annyi empátia, hogy ezt a hordozójukkal ne osszam meg -. Határozottan kopogtam kettőt a pulton, mire felriadt, és kómásan kitörölte a csipát a szeméből.

- Mit óhajt, kedvesem? – kérdezte álmatagon.

- Ella Moiresette-t keresem, de fogalmam sincs, melyik a szobája. 

- Lássuk csak, kiskegyed…. Szerintem tudok én magának segíteni… Ella drágám… - a billentyűzeten pötyögött – az 587. szobában van, ez pedig a hetedik emeleten található. Végigmegy a folyosón, és az utolsó ajtók egyike. 

- Köszönöm. – mosolyogtam, és elindultam a portával szemben álló liftek egyikéhez. 

Bevallom, sosem voltam társasági ember, így nem volt ötletem, hogy kell viselkedni, ha mondjuk leszólít egy velem egykorú idegen a liftben, vagy hasonló, úgyhogy vegyes érzelmekkel vártam a felvonót. Szerencsére nem volt bent senki, de az emeltről buli hangja szűrődött be, úgyhogy a tippem szerint a szociológusok már megint kutatást végeztek a részegség empátiára való hatásairól egy buli keretében, de ők is beszívtak, így az e fajta kutatómunka mit sem ér másnaposan.

Igazam lett, a hetedikre felérve egy partizó társaság közepébe csöppentem, akik nyilván egy kurvával tévesztettek össze, mert az egyik felkiáltott, hogy „Megjött a nőm!”, mire a kezében lévő piát visszaborítottam rá, hátha észhez tér. Nem jött össze, de legalább már nem én voltam a figyelem kereszttüzében, így folytattam az utam a folyosó vége felé. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon hány embert erőszakoltak meg hasonló helyzetben, de képtelen voltam mindezt magamra kivetíteni, mert én nem az a csaj vagyok, akit így meg lehetne erőszakolni. Még úgy se, mint Yvonne-t. 

A folyosó végéhez közeledve tompult a buli zaja – meggyőződésem, hogy a McGill kollégiumának folyosói kilométernyi hosszúak – és végre elértem az 587. ajtóhoz. Az ajtón bugyiba rakott nyomtatott papírral két név volt olvasható: Ella Moiresette és Marilyn MacGillis.

Halkan kopogtam, bár ez cinikus húzás volt, ugyanis arra számítottam, hogy alszik már. Nem talált, Ella Moiresette szokásosan csinosan, agyonsminkelve nyitott ajtót. Kezében egy „Pavlovi reflexek” címre keresztelt Nemzeti Tankönyvkiadós pszichológiakönyv lógott, a másikban egy jegyzetfüzet. Szürke bársonynadrágot és bordó blúzt viselt, szőke haját divatos kontyba fésülte. Ahogy az arcát néztem, a külső szememmel akaratlanul is a saját testemre pillantottam: piros dzseki, fekete nadrág, fekete bakancs és olyan vörös haj, hogy a dzsekim mellett vibrált tőle az ember szeme, ha csak rám nézett.

- Mit akarsz? – kérdezte. Ez ám a barátságos fogadtatás, gondoltam, de nem mondtam ki a véleményem.

- Beszélni. Gondolom szabad, de szólj, ha már betiltották. 

- Sajnálom, de most nem érek rá. – mondta.

- Szerintem ráérsz.

- Mit nem lehet azon érteni, hogy nem alkalmas? – hirtelen kikelt magából, és kiabálni kezdett.

- Hé, hé, nyugi. Szerintem nincs egy pasi sem az ágyadban, akit ott kellene hagynod, ha áldoznál rám két percet – behajoltam mellette a szobába, az üres ágyára pillantva – és igazam van.

- Mit számít az, ki van az ágyamban, és ki nem? – kérdezte még mindig dühösen.

- Te jó ég, és te akarsz majd indulatkezelési tréninget tartani? – hüledeztem. Bennem volt, hogy ez mindjárt leüt, de erre szerencsére nem került sor. – Ébresztő, te szeretnél pszichológus lenni! 

- Az egy dolog! – vágta rá. Nem értettem, mitől indulhatott be ennyire, úgyhogy beviharzottam mellette.

Szerencse, hogy a kollégiumi szobák felosztása nagyjából hasonló volt, így gyorsan megtaláltam a fürdőt. Felkaptam egy fogmosó poharat, megtöltöttem vízzel, és úgy, ahogy volt, nyakon öntöttem a felém száguldó Ellát. 

Először fel sem fogta, hogy mi történt vele, csak a vizes dekoltázsát bámulta. Eljátszottam a gondolattal, hogy a látványt vajon mennyire élvezné egy pasi, de nem sok időm maradt, mert Ella felocsúdott, és elkezdett velem ordítani a magánszféra megsértéséről, és hasonló dolgokról. 

- Oké, nyugodj le, én csak beszélni akartam veled, de nem hiszem, hogy ebben az állapotban alkalmas lennél rá. 

Az utolsó mellékmondatom, mintha felébresztette volna, nézett rám. Kezdtet olyan érzésem támadni, hogy Ella túl maximalista ahhoz, hogy megeméssze, azt mondom neki, hogy nem alkalmas valamire. 

- Miről lenne szó? – kérdezte nyugodtan.

- Na, végre. Ha ezzel végeztem, emeljük a Xanax-adagot. – jegyeztem meg. – Heidi Claudelről. 

- Találtál valamit, ami segíthet?

- Inkább van pár elméletem. Viszont szeretném, ha átjönnél velem a kórházba.

- Jó. Átöltözöm. – közölte, és bevágta maga után a fürdőszoba ajtaját.

Negyed óra múlva az újra épkézláb Ellával sétáltunk a kollégium folyosóján. Minden sima ügy volt, miután átmentünk a partizókon, és beszálltunk a liftbe. Eltökélt szándékom volt, hogy egy szót sem szólok, amíg be nem érünk a kórházba, és ezt tartottam is.

A kórház az én területem volt. Tudtam, hogy Ellát frusztrálja, főleg, ha olyan helyre viszem, ahol félhet, mondjuk egy fül-orr gégészeti rendelő, vagy a műtő, ahol az orrsövényferdülést szokták műtani, mert ott bizony lekötözős székek vannak, de volt egy olyan tippem is, hogy a halálos betegek látványa sem lehet számára túlzottan kedves. 

Mivel nem vett kabátot, meg sem kíséreltem, hogy az udvaron menjünk, inkább a hosszú gyalogutat választottam az egyetemen át. Még szerencse, hogy a kórházi átjárás miatt sokáig nem zárják, bár egy időben megcsinálták, hogy csak az orvoskolesz felől nyitották, de oda meg van oldalfolyosó, így igazából totál feleslegesnek bizonyult a dolog.

Az üvegfolyosónál jártunk, amikor Ella oldalra nézett.

- Ez gyönyörű. – valóban az volt. Nyolcsávos út, kivilágítva, az autók cikáztak rajta a sötétben. 

- Az. – csak ennyit reagáltam, és már mentem is tovább.

A folyosókon csak éppen annyi világítás volt, amennyi ahhoz kellett, hogy az ember el tudja olvasni a falon lévő feliratokat, csupán az osztályok nővérpultjai felől jött több fény. Ellán már láttam, hogy be van szarva, kedvem lett volna odaszólni neki, hogy nem fogom megölni, de tudtam, hogy úgy sem hatna. Akkor talán elkezdte jobban érezni magát, amikor látta, hogy mások is vannak a folyosón, ergo szemtanúk, ha le akarnám szúrni.

A traumatológiára beérve két évfolyamtársam volt ügyeletben, az egyikük aludt, a másik olvasólámpa alatt tanult valamit. Halkan köszöntem nekik, majd leültem a gép elé. Ella nem szándékozott megnézni, hogy mit csinálok, így úgy döntöttem, kinyomtatom neki Heidi kórelőzményét, és akkor bemegyünk hozzá, és megnézzük. 

A nyomtató halkan végezte a dolgát, miközben én az ujjaimmal doboltam az asztalon. Ella baromira kényelmetlenül érezhette magát, az olvasó lány pedig tiszta furcsán nézett rám, mondjuk, érthető okokból. 

A munka végeztével diadalittasan kivettem a papírokat, majd elindultam Heidi kórterme felé. Ella szó nélkül követett.

Belépve kicsit erősebbre kapcsoltam a tompított lámpákat, de úgy, hogy lehessen mellette aludni. Egy széket emeltem Heidi ágya mellé Ellának – fő a kedvesség –, míg én magam a lába mellé ültem le. Hátrafordulva megbizonyosodtam arról, hogy a hírhedt skizofrén betegünk nem alvajár éppen, vagy hasonló, de szerencsére valaki annyira telenyomta morfiummal, hogy napokra kiütötte a szer.

- Szóval, megnéztem a kórelőzményeit, és egy roppant érdekes tényre bukkantam. Öt éve megerőszakolták. Láttam a képeket, és a jelentést is volt szerencsém olvasni. A másik tényező, amire felfigyeltem, az a penicillinérzékenység. A szüleitől érdeklődtem, hogy gyógyszer érzékeny-e, és ők mondták. Harmadszorra, amit már említettem, hogy szerintem kivették a méhét, és mivel már jól vannak a varratok, hamarosan megpróbálhatjuk egy kicsit felnyitni, hogy megnézzük. Negyedszerre, ugye apáca volt. Ötödszörre jönnek a vágásai.

- Ez mind nem új információ. – mondta magabiztosan.

- Oké, de most mesélek egy történetet. Van egy könyv, A Bűnös a címe. Tess Gerritsen írta, egy nagyon sikeres krimiíró. Benne egy penicillinérzéken apácát gyilkolnak meg hasonló vágásokkal, a méhet eltávolítják. A szerző egy másik könyvében a gyilkos előzőleg megerőszakolt nőket választ. Ezeket összerakva ki is rajzolódik a rejtély. 

- Nem tartom reálisnak, hogy egy könyvre alapozzunk egy bűnügyi nyomozást.

- Hát, nem is nekünk kell rá alapoznunk. Úgy gondolom, hogy mindez a rendőrség dolga, így mivel te kapcsolatban állsz velük, simán elmondhatod a sztorit, hátha találnak benne valamit, amire fel lehet figyelni, vagy valamit, ami segít. A főorvos hamarosan lekapcsolná a gépekről, ő nem tartja jó ötletnek, hogy még sokáig tartogassuk, úgyhogy gyorsan kell dönteni. 

- Nézd, én elmondhatom nekik, de nem hiszem, hogy elindulnának ezen a szálon, mert a sztori és a feltételezés ingatag, nekik pedig biztos nyomok kellenek.

- Oké, mijük van? 

- Nem adhatom ki csak úgy a rendőrséget. Annyit elárulhatok, hogy jelenleg az ismerőseinek kikérdezése folyik. 

- Na, ez baromi sok.

- A semminél több.

- Relatív igazság, de nem boldogít.

Ellát magára hagytam az üvegfolyosó végénél, és elindultam a saját kollégiumom felé, ahol vagy nem volt buli, vagy már elült a dolog, mert kényes csend honolt a folyosókon, és még papírpoharakat sem láttam szétdobálva. 

Becca jó szokása szerint éppen a szekrényét rendezte, ha jól vettem észre, színek szerint. Már éppen tettem volna rá valami gúnyos megjegyzést, amikor csengett a telefonom, így a szarkazmusom kibontását el kellett halasztanom a fontos szülői hívás miatt. Mert igen, anyám keresett, és lélekben tudtam is, miért, de azért rákérdeztem. Érdeklődött afelől, hogy lefoglaltam-e már a repjegyeimet szerdára. Az egyetemen ugyanis kérhető volt az előzetes vizsgáztatás, ha valaki elutazna, vagy hamarabb túl akarna esni rajta, bár a legtöbben maradtak a lefixált időpontoknál. Én előrébb akartam hozni, mert később, március közepén megindul a turizmus Kaliforniába, és akkor a mellékállásban szobakiadással foglalkozó szüleimnek sem lenne ideje arra, hogy időt töltsenek velem, amit ők bánnának a legjobban. Azt mondtam nekik, hogy már megvettem, közben pedig felnyitottam a légitársaság oldalát, és pötyögtem a keresőbe az úti célt. Reggeli járatot kerestem, mert minél hamarabb indulok, annál hamarabb érek oda. Volt is egy gép, pontosan fél kilenckor indult a Mirabelről, és délután háromra ért a LAX-ra. Foglaltam egy jegyet, megadtam a bankszámlaszámom, és már az enyém is volt a hely a gépen. Becca közben aktívan próbált valami társalgásfélét kezdeményezni, de passzívan viselkedtem. Ő azonban arról híres, hogy nem veszi észre magát, nem érdekli, ha nem figyelnek rá.

Előttem ugrált valami elviselhetetlen popzenére, miközben felsőket hajtogatott, én meg a szakdogám következő fejezetét gyűrtem éppen, miközben Ellán püfögtem. Képtelen voltam elhinni, hogy miért ennyire együttműködésre képtelen, igazán nem csapatjátékos, ha egyszer ő akar pszichológus lenni, ahhoz meg kéne némi empátia, ha jól tudom. 

Mindeközben meg pont olyan volt, akinek nincs ki a négy kereke. Mint aki zaklatott valami miatt, vagy éppen most értesült egy közeli hozzátartozó haláláról… Mégis milyen hamar átváltozott egy normális, nyugodt emberré a kórházban. Azt mondják, meg kell érteni másokat. Néha pedig nem is gondolnák, hogy ez milyen nehéz dolog.

Becca lassan befejezte a nagy pakolását, és velem szemben, a saját ágyán foglalt helyet egy halom tétellel a kezében, és félhangosan kezdte őket olvasgatni. Látszott rajta, hogy nagyon át akar menni, hogy ő akar lenni a kis tökéletes, aki mindig színes és csinos, aki mindig kitűnő, aki sosem hibázik. Éreztem, hogy ez mind nem fog neki sikerülni, hiszen nem néztem volna ki belőle: csak akart tökéletes lenni, nem volt meg hozzá az adottsága, ami egyes embereknek adatott. 

Már sötétedett, amikor befejeztem a következő fejezetet. Úgy döntöttem, nem erőltetem tovább, inkább lecsuktam a laptop fedelét, elővettem a saját szekrényemből a fekete szoknyát és fehér inget, hogy kilógja magát holnapra, majd zuhanyozni mentem. Közben Heidi járt az eszemben, az, hogy felébred-e valaha, látja-e még a szüleit, visszatérhet-e a rendbe, ahol élt. Hogy meg lesz-e a gyilkos, a szülei aludhatnak valaha nyugodtan, vagy egyáltalán, ki a franc ölne meg egy apácát egy könyv alapján? 

Több blogon vannak véleménykifejtéses kérdések a részek végén: úgy döntöttem, én is beszállok. :)
01. Mit gondoltok Nováról? Nektek szimpatikus?
02. Mit gondoltok, mennyiben kapcsolódnak majd a könyvek a gyilkossághoz?
03. Szerintetek Ella megenyhül? Segíteni fog Novának?
04. Elég hosszúak a fejezetek? Elég bennük a leírás? 

Deuxième prix

Hy Housers!

Megkaptam a második díjam, amit ezúttal Blankának köszönök nagyon, aki a Bella Design blogot szerkeszti, méghozzá nagyon igényesen. nagyon szépeket szerkeszt, én mondhatom, nekem is több fejlécet csinált már *.*

^^ 11 dolog rólam ^^

01. Nagyon szeretem a régi zenéket, fangirling a dolog nagyon.

02. Imádok filmeket nézni, a kedvencem egy klasszikus, a Top Gun, és egy új, a Lucy. 

03. Furcsa kislány voltam gyerekkoromban, most is nehezen jövök ki sok emberrel.

04. Lehet, ez nem a legpozitívabb dolog rólam, de nagyon jól tudok hazudni. Mentségemre, nem vagyok hazudós, de tudok, ha kell.
05. Nem sok blogot olvasok, azokat is telefonon, mert a szemem nehezen bírja a képernyőt sokáig, főleg a nagyot. Könyvpárti vagyok, azokat gyűjtöm.

06. Három évig, amíg egy másik suliba jártam, egy szintén Alíz nevű lány volt a legjobb barátnőm. Oké, most is jóban vagyunk, de már nem vagyunk legjobb barátnők.

07. Az apum lakásában lévő szobámat a hétvégén festik.

08. Most volt a névnapom, és kaptam egy csomó könyvet.
09. Holnap kell megérkeznie az előrendelt könyvemnek *.* A kedvenc íróm, Kathy Reichs új könyve, amúgy itt a történetben is említve vannak a regényei.
10. Van éjszakai fogszabályzóm.
11. Különleges ismertetőjegyem, hogy folyton fekete nadrágban járok.

^^ 11 válasz ^^

01. Van e olyan hobbi, ami mindig is érdekelt, de mégse tudtad elérni? Mi akadályoz meg?
Nehéz kérdés. Ami érdekel, azt így is művelem, de van, ami nagyon érdekel, és amúgy a távolság akadályoz meg.

2. Mit értékelsz legjobban egy emberben?
Ha meg tud nevettetni. Nem kell más. A srác, aki tetszik, pontosan ezzel a tulajdonsággal rendelkezik, és nekem ez azért fontos, mert szeretek nevetni. Bár kívülről lehet hogy szomorúnak, sötétnek nézek ki, imádok nevetni, vicces sztorikat olvasni...

3. Ha egy hibát kilehetne törölni a világból, mit választanál? És miért?
Előítéletek. Pletykák. Kiközösítés.

4. Mi a kedvenc idézeted egy dalból/filmből/könyvből? Mi tetszik benne annyira?
Rengeteg van. Pl. Train - 50 ways to say goodby: az egész szám egy hatalmas idézet, de ha nagyon kell mondanom, akkor Berlin - Take my breath away: "When the mirror chrashed I called you and tried to hear you say. Only for today..." vagy

"Watching every motion

In my foolish lover's game

On this endless ocean

Finally lovers know no shame

Turning and returning

To some secret place inside

Watching in slow motion

As you turn around and say

Take my breath away

Take my breath away

Watching I keep waiting

Still anticipating love

Never hesitating

To become the fated ones

Turning and returning"

Ez így egészben.

5. Képzeld el a szituációt, hogy valaki teljesen ellopja a blogod történetét, de nem vallja be, és mások se hinnének neked. Te mit tennél?
Megkérném, hogy mesélje el, mit szán a végének. Úgysem tudna rá válaszolni, és pedig pontosan tudnám.

6. Milyen témában csinálnál videókat, ha híres youtuber lennél?
Filmek, könyvek, vlog...

7. Ki a kedvenc karaktered az egész világon?  Mit szeretsz benne legjobban?
Sok van, de hogy egyet kiemeljek: Gillian Flynn - Holtodiglanjából Amy Elliot. Nem egy szimpi nő, de hihetetlen karakter.

8. Gondolkodtál már azon, hogyha nem ebbe az életedbe születtél volna, akkor mi lenne a tökéletes élet számodra?
Persze. Meg is találtam, csak elérhetetlen.

9. Van olyan film, vagy könyv, ami meghatározta az életedet valamilyen formában? Hogyan?
Ha nincs Kathy Reichs Csont és vér című könyve, akkor lehet, hogy máig nem olvasnék krimit. Ez a könyv, nagyban hozzájárult a személyiségfejlődésemhez, máig a kedvenc könyvem. Jobbat még senki sem mutatott.

10. Sorozat, vagy film? :D
Mindkét műfajt szeretem, nem döntöm el. :D

11. Szívesen utaznád körbe a földet, ha lenne rá esélyed?
Ez minden álmom, remélem, egyszer megvalósul.

Mint ahogy elmondtam, nem olvasok blogokat, így nem tudom továbbadni a díjat senkinek. Aki megérdemelte - szerintem - az elsőből már kapott. Majd a következőt újra kiosztom :)

03. Chapitre

Hy Housers!

Megkaptam az első két kommentet a blogra *.* Igen, ez most boldogság nekem.

Tegnap akartam hozni ezt a részt, de színházban voltam, a busz meg lerobbant, és a tervezettnél később értem haza. Ma az álomsulimban, a Zrínyiben voltam nyílt napon, és továbbra is ez a favorit, a The One. Nemrég értem haza, néztem pár videót, meg megkíséreltem elindítani a Futótűz-t, de nem jött össze. Holnap pedig egész nap pályaválasztási kiállításon leszek, így most, hogy volt időm a nagy felvételi lázban, kimásoltam a Wordből a következő, nevezetesen harmadik fejezetet! Ez kicsit töltelékrész, de én úgy gondolom, kell ilyen is, majd ha a továbbérünk a sztoriban, és láthatjátok a lezárt blog utáni második "részt" akkor gondolom mindenkinek véglegesen leesik majd, hogy ez tulajdonképpen egy bevezetés, és Nova története. Így gondoltam, egypár ilyen segítségével jobban megismerhetitek őt.

(2900 szóból áll)

Jó olvasást!

xXx. Alice

^.^

„A fájdalom együtt jár a törődéssel. Nem lehet úgy szeretni valakit, hogy ne legyél nyitott valamennyire a gondjaira, félelmeire.”

Az orvosi egyetem az, ahol az ember elkezdi s DNS-t dezoxiribonukleinsavnak nevezni. Az orvostanoncok ugyanis utálják a nyelvtörőket, márpedig egy kórházban minden eszköz neve egy komplett nyelvtörő, még a legegyszerűbben rövidíthető, mindenki számára érthető dolgot is rövidítsük?

Ezzel csak egy baj volt, hogy a professzorok utálták. Ők maguk inkább túl okosnak tettették magukat a túlzottan művelt beszédükkel illetve a rövidítések teljes mellőzésével. És ezt mindenki mástól el is várják. Pedig nem tartom túlzottan betegbarátnak a dolgot, még ha nem is orvos, hanem patológus akarok lenni. Ha azt mondom, mondjuk Mr. Petersonnak, hogy a dezoxiribonukleinsavát kell levennem, akkor megijed, de ha azt mondom neki, hogy DNS-mintát akarok, akkor a CSI-ra visszagondolva csak nyújtja a nyelvét.

Reggel öltözködés közben éppen ezt próbáltam a fejembe vésni, miközben a szél tombolt odakint az utcákon, erősen taszítva a kollégium ablakát. Kemény tél volt Kanadában, már nem, mintha a többi nem lett volna az: eleve nagyon későn virradt, így nálunk különös hangulatban telt a reggeli nagyvizit: másoknál ilyenkor már világos volt, itt azonban sötét, így mindenki kicsit fáradtabban kezdett neki a dolgának. Ha jól csináltuk, virradatra végeztünk.

A sötéttel azonban együtt járt a még hidegebb időjárás, a nap nem melegítette fel a földet, így meg sem próbálkoztam azzal, hogy az utcán menjek. Mellőztem a hófedte park csodálatos sziluettjét és az ébredező város hangjait.

A kollégiumban még nem ébredeztek a többiek, persze hogy nem, mivel csakis a végzős orvosok mentek így reggel a nagyvizitre, a kórház többi nővére nem hallgató volt, dolgozni jött, a rezidensek és medikusok pedig sokszor más egyetemekről jöttek át, de nem is feltétlenül Kanada területéről: volt new yorki vagy bostoni kollégám is, akiknek csak itt maradt hely.

Az egyetemre átérve szintén semmit nyüzsgés nem fogadott, vasárnap lévén a professzorok nem készültek a reggeli óráikra, előadásaikra, csupán páran járkáltak, de azok is csendben, a falon lévő festményeket nézegették, vagy kiflivel és kakaóval a kezükben érkeztek meg a legközelebbi boltból.

A kórházba átérve még szintén csend honolt, a reggeli nagyvizit előtt egy órával még senki sem gondolt nagyban a feladatára, a betegek pedig aludtak. A traumatológiára felérve átöltöztem a keményített köpenybe és a nővérruhámba, a hajamat feltűztem, és a pulthoz ülve megnéztem a betegek és azok kezelőorvosainak listáját. Volt pár szabad ágy, nem voltunk teljesen tele, ugyanis az egyetemek gyakorlóklinikáira általában az utolsó lehetőségként mennek az emberek.

Miután végeztem a listával, már fél nyolc is elmúlt, a gyakornokok rohangálni kezdtek. Én aznap reggel nem gyakornokként, hanem nővérként voltam ott, mint dolgozó, viszont a gyakornokok tudták, hogy velük egy képzésen veszek részt, így kedvesen néha behívtak a műtőbe, az asszisztálásomat kérték, így volt, hogy a nap végére elfelejtettem, miért is vagyok itt. Mindenesetre okosabbnak bizonyultam náluk, hiszen pont annyira ismertem az orvosok munkáját, mint ők, de a nővéri, és alap kórházi ismereteim messze meghaladták az övükét.

Aztán pontban nyolckor mindenki felállt a néma csendből, és a kórházat egyszerre, egy ritmusban töltötte be a nyüzsgés. Még sötét volt, így a lámpák felkapcsolódtak, egyesek reggelivel a kis kocsikon jelentek meg, mások vérvételi eszközöket fogtak meg, én meg úgy jártam, hogy csöveket cserélni osztottak be. Abból elég sok volt, ugyanis minden műtött sebébe dréncsövet vezettek, hogy azon kijöhessen a váladék, ezzel megakadályozva a fertőzésveszélyt. Megegyezés szerint a vérvevősök és a csövesek – találó név, köszönjük kedves McGill – a kórtermek végénél kezdtek, a kajások az elején, hogy a betegeknek el ne menjen a kedvük az étkezéstől, meglátva, ahogy kihúzzák belőlük a csöveket. Az első csövesek meg úgyis gyorsan elfelejtik a történteket.

A megfigyelt szobában kezdtem, ahol Heidi Claudel is feküdt. Neki négy drént is beraktunk, mindegyik lábába egyet, egyet-egyet pedig a nyakába és a hasába. Mivel eszméletlen volt, vele nem kellett vigyáznom, nem kellett arra figyelnem, hogy ne fájjon neki, csak kihúztam, levágtam a megfelelő mennyiséget, és visszadugtam. Ennek az eljárásnak köszönhetően a seb belülről kifelé tisztul. Heidi ugyan még messze volt attól, hogy felépüljön, sőt, én úgy gondoltam, erre nincs sok esélye, de azért végre kellett hajtani nála a hadműveletet. Miután végeztem, egy pillantást vetettem a karján fityegő cetlire, és egy tollat kerítve a többi információ mellé azt is ráírtam, hogy penicillin-érzékeny, nehogy valaki azt merjen beadni neki.

A tömény – és mérgező – jódszagban a következő beteghez sétáltam, és vele ugyanezt ismételtem meg. Katatón állapotban volt a nő, ha kiszedik a csövet, pszichiátriára kerül, ezt mindenki tudta. Volt, hogy ritmusosan rángani kezdett, vagy megpróbálta magából kitépni a csöveket, ezért került a megfigyelőbe, de három függönnyel zárták el a szobatársaitól, mert nem tudtuk, hogyan reagálna más betegek látványára. A legtöbb nővér nem is mert felé közelíteni, maradt nekem a nő.

A megfigyelt szoba után következtek a kórtermek. Ott már sokkal pozitívabb dolgokkal lehetett szembesülni, például azzal, hogy amikor Monsier Maison sebéből kihúztam a csövet, meglepve tapasztaltam, hogy elfogyott, végleg kivehetem. Egy utolsó tisztítást végeztem rajta, mert közöltem vele, hogy hozok egy fájdalomcsillapítót, és összevarrom.

A szertárból visszaérve az alhasi sebe mellé szúrtam a tűt, majd elkezdtem összevarrni a sebet, amikor végeztem, akkor pedig feljegyeztem a kórlapjára, alá is írtam, majd a következő beteghez léptem. Ő is jól állt, úgy gondoltam, hogy kedden neki is kiveheti valaki a csövet.

A menetem végére hat beteg csövét távolítottam el, ami jó aránynak számított, úgyhogy meg voltam elégedve magammal. Ennek a hat embernek már csak arra kell várnia, hogy pár nap múlva kiszedhessék a varratokat, megkapják a zárójelentéseiket, és akkor már útjára is bocsátja őket a közjó, mehetnek, amerre látnak.

A körutam végére már világosodott, így a legtöbb kórteremben lekapcsoltam a villanyt, és a nővérpulthoz ülve elkezdtem átnézni a betegek állapotát. A kartonokba minden új változást fel kellett vezetni, minden nagyvizit után, így az elvégezendő feladatok szó szerint kartonokban csoportosultak mellettem. Azokkal kezdtem, akikkel csak egyszerű dolgok történtek, például kivehettem a drént, vagy húztam rajta, a nehezebbek, frissen műtött komplikációs betegek maradtak a végére. Főleg Heidi Claudel aktája érdekelt, valamint az, hogy Madson írt-e bele valamit, volt-e megjegyzése hozzá. Azért csak a végére hagytam, hogy ne vegye el az időt a többi aktától, amit ki kellett töltenem.

Az egészben a hivatalos formalitáson kívül semmi sem szerepelt. Már megszoktam a medikusok munkahozzáállását, akik annyira jók akartak lenni, hogy mindent lejegyzeteltek, még ami nem is számított fontosnak, vagy nem volt pioritása, azt is. Ebben a kartonban azonban csak a hivatalos dolgok, illetve a műtét alatti kapirgálás volt fellelhető, más az égvilágon semmi. Azal világéletemben tisztában voltam, hogy Madson nem sok mindennel törődik, és hogy vélhetőleg csak a pénz miatt lett orvos, de hogy valaki ennyire elhanyagoljon egy beteget, az már kizártnak számított.

A kartonokba általában fel szokták vezetni a kórtörténeti előzményeket, ha nem többen, akkor néhány mondatban, majd esetszámot szúrnak melléje, hogy a kezelőorvos akármikor megkereshesse. Itt semmi kórtörténetre való utalást nem találtam, így úgy döntöttem, az adatbázisban nézem meg.

Heidi Claudelből jó sok volt, azonban ahogy mögé írtam a születési dátumát, máris csökkent a kör, és megtaláltam az én emberemet. Első ránézésre az aktája valóban nem volt egy nagy szám, ötévesen eltörte a lábát, mert biciklizés közben elesett, majd egyszer össze kellett varrni egy sebet a homlokán, szintén hasonló kísérlet miatt.

Azonban, ahogy továbbmentem, egyszeriben fejbe csapott a megérzésem, hogy itt lesz valami. Ahogyan pörgettem, kaptam egy kórházi ellátásról szóló bejegyzést, miszerint bűncselekmény áldozata lett, és a Montreali Közkórházban kezelték. A dokumentum nem volt titkosítva, ahogy rákattintottam, meg is jelent a képernyőn. Rendőrségi jelentés és zárójelentés volt egybekapcsolva, nemi erőszakról árulkodtak. Gyanakodva nyitottam meg a képgalériát.

Rémes, mennyire nem tartják tiszteletben az emberek magánügyeit a hatóságok. Például én, egyszerű műtősnővér, gyakornok belenézhettem egy bűntény képeibe, aminek kiadatása szinte gyalázás afelé, akiről készültek.

Heidi az első negatívokon kiterítve hever az ágyon, meztelen, apró zsírpárnái rétegződnek a hasán, lábán, kezein, a szeme csukva, oldalán zúzódások éktelenkedtek, akárcsak Yvonne testén. Szeméremszőrzete sötét pamacsként díszeleg, mellette véres részek hevernek. Az egész nő olyan kétségbeesettnek, megalázottnak tűnt, pedig – csukott szeme miatt – a tekintetét sem láttam.

Sóhajtva bezártam az ablakot, mert úgy éreztem, a többi képhez nekem semmi közöm. Az ő magánügye, így is megnézhetik ezren, nem kell nekem ott alkalmatlankodnom, hiszen én sem erre vágynék a helyében.

Felálltam, megropogtattam a hátam, és elindultam a megfigyelt terem felé. Madsont bent találtam, látszólag Heidivel törődött, mellette pedig egy gyakornok állt, neki magyarázott valamit, az meg helyeslően bólogatott.

-          Hé, Madson! – kiáltottam. Nem nagyon foglalkoztam a formalitásokkal, magázás és kedvesség, ő egyszerűen nem érdemelte ki. – Mit gondol, túléli?

-          Nem gondolom, Nova. Az a helyzet, hogy ha nem javul, egy idő után a család hozzájárulásával le kell kapcsolnunk, nem maradhat itt örökre.

-          Jó, azzal én is egyetértek, hogy jobbat tennénk ezzel neki is, hiszen így csak káposzta, de egy bűntény áldozata, mondhatna egyet, s mást a dologról. Különben is, hogy állunk a vérveszteséggel, meddig lesz kómában?

-          Pár napra saccolom. Ha nem, akkor megpróbáljuk felébreszteni, de ehhez nem fűzök sok reményt. A rendőrség nagy hatást próbál gyakorolni ránk, ma már kétszer hívtak.

-          Okuk azért van rá, elvégre ő mondhat valamit. Na, mindegy. – vontam meg a vállam. – Ezen az eseten éppen mit szeretnél tanítani? – kérdeztem cinikusan, elvégre sehogy sem tartozott a dolog az államilag támogatott törzsanyaghoz.

-          A kötözést mutatom, Connornak még van mit tanulnia. Szép, nem tudom, ki csináltam, a műtőben másra figyeltem, de tényleg nem rossz.

-          Kösz a bókot. – villantottam rá egy kétszáz wattos vigyort, és elegánsan kisétáltam a teremből.

Amint letelt ez a műszakom a traumatológián, mehettem is le a krónikus elfekvőbe, ahol már a gyakorlati helyem tölthettem be. Itt nem nővéreztek, hanem doktornőztek, a szemükben én már orvos voltam, ezért is szerettem a helyet. Valahogy nyugodt volt, még ha gyászos is, és ha másért nem, a haldoklók élettörténeteiért lehetett szeretni. Néhányuk hülyeségekkel tágította az agyam, mások azonban jókat meséltek, egypár történeten még nevettem is.

Lent felvettem a fehér köpenyem, és körbejártam az egy hatalmas termet, amiben rengeteg ágy állt a falnak háttal, elválasztó függönyökkel. Ez már nem volt olyan modern, mint a kórház többi része, elvégre ide az emberek meghalni jöttek, nem túlélni. Egy beteg fogalmazott úgy, hogy ez a hely arra való, hogy „túléljem a saját halálom”.

Tele voltunk rákosokkal. Korunk legmenőbb betegségének számított, azt hiszem, mindenki ebben akart meghalni, lehetőleg valami olyanban, amivel szenvedhet eleget, és ismeri a közönség, így lehet sajnáltatni magadat. A tüdőrákosok győzni látszottak, de nyomukban állt a leukémia, és az utóbbi időben sokszorosodtak a méhnyakrákosok is. Az áttéteseket külön csoportban versenyeztettük meg, őket sehova sem lehetett sorolni.

-          Hogy van? – kérdeztem az első beteghez érve, egy nagyon sovány, idős nőtől.

-          Köszönöm, drágám, kissé fáj itt – mutatott a gerincoszlopára – de nem annyira rossz.

-          Szeretne fájdalomcsillapítót? – már szedtem is elő az infúzióba kötendő anyagot a köpeny zsebéből, de megállított.

-          Tisztességgel szeretnék meghalni, így nem kérek.

-          Akkor is tisztességgel hal meg, ha beveszi. Megkönnyíti. Higgye el, a halál nem így fog fáj, hanem jobban, ez csak egy tünete, és a tüneteket szerintem nyugodtan kezelhetjük. – ajánlottam kedvesen. Nehogy aztán utána még panaszkodjon arra, hogy fáj, hiszen én mondtam!

-          Nem kedvesem, nem kell.

-          Valami másra esetleg szüksége? Egy pohár víz, akármi? – aznap reggel még friss voltam, nővérszerepből kilépve, úgyhogy gondoltam, tegyünk valamit a jó ajánló érdekében. Kicsit idegesített ugyan, hogy a nő nem magáz, nem doktornőz, de hát végül is, simán a dédunokája lehettem volna.

-          Nem, köszönöm.

-          Valakire, aki meghallgatja? – ezt a kérdést a legtöbb betegnek feltettem, ugyanis roppant szerettek mesélni, így indokuk volt életük legszebb vagy legrosszabb élményeinek felidézésére.

-          Ha nem rabolom az idejét… - mondta megnyújtva.

-          Itt van előttem az egész nap. – vontam meg a vállam, és kisszéket húzva az ágya mellé, leültem. – Nem zavarja, ha közben bekötöm a gyógyszereket?

-          Dehogyis. Tudja, én nagyon szerettem sportolni. Egész életemben, ha tehettem, sportoltam. Soha sem is voltam beteg, csak ez a fránya dolog… A rák fránya dolog, mert nem azokat támadja, akik megérdemelnék. Sosem dohányoztam, mégis engem kapott el a tüdőrák. Nem a bátyám, aki szívta, szívja és még szívni fogja, hanem engem, mert ott voltam mellette passzív dohányosként. Nagyon sokáig talajtornáztam, atlétikáztam. Az életem volt, sosem féltem a gerendán cigánykerekezni, vagy megcsinálni a nagymacskát. – eddig szép, meg jó volt, viszont éreztem, hogy lesz valami „de”, ami szépen elcsorbítja az egészet. – Aztán egyszer véletlenül hátul hagytam a kezem, és rám borult az egész szekrény. Hihetetlenül fájt, agyrázkódásom volt, és a kezem is eltört. A gyógyulásom után a gerendán próbálkoztam először, de cigánykerék közben megbicsaklott a rossz karom, és leszédültem róla, lefejeltem a gerendát, és a földön végeztem. Többet egyiket sem mertem kipróbálni. Az új iskolámban senki sem hitte el, hogy én meg tudtam csinálni, hogy képes vagyok rá, pedig nekem az életemet jelentette. Azóta sem csináltam, egyszerűen nem mertem, sok volt, a látványtól hányingerem lett, sajgott a karom. Ide jutottam. Pedig lett volna jövőm.

-          A sport képlékeny dolog. Ne higgye, hogy csodálatos élete lett volna, ha tovább csinálja. Megeshet, hogy a baleset évekkel később, igazolt játékosként következik be, és akkor többet veszít vele. Én is sportoltam, de nem akartam arra építeni. Keresztülhúzta volna a számításaim.

-          Mit sportolt?

-          Atlétika, futás… Szerettem, szerettem, de ha folytattam volna, nem lennék itt, úgyhogy nem bántam meg.

-          Itt van a foglalkozásom is… Korábban arra gondoltam, hogy ha nem kerülök be egy válogatott csapatba, akkor dolgozhatnék sportpszichológusként, de most már saját magamon szánakozom: ha én nem tudtam megemészteni, hogyan tudnék másoknak segíteni?

-          De valahol a sportban dolgozott? – érdeklődtem.

-          Tanár voltam, középiskolai röplabdaedző. Azt szerettem, de nekem más volt a szerelmem.

-          Nem mondom, hogy könnyű csak úgy megszeretni valami újat, valami kevesebbet, de hozzá lehet szokni, ha benne kell élni. Vannak dolgok az életben, amik úgy maradnak, ahogy. Mindenkinek könnyebb, ha az érintett elfogadja, megpróbál továbblépni. Nem kell rögtön, nem kell gyorsan, de kérdezze meg magától, melyik a jobb? Sírni, vagy nevetni?

Miután elárasztottam a nőt a csodálatos bölcsességeimmel, már mentem is tovább, ahol kicsit több tiszteletet adva már doktornőnek szólítottak a betegek, közben pedig arra készültem, hogy másnap délelőtt az ambulancián kell ügyelnem, ahova a legnagyobb hülyeségek miatt jönnek az emberek.

-          Doktornő, legyen szíves idejönni! – kiáltott valaki. A hang túl életerős volt egy haldoklóhoz, úgyhogy biztos voltam benne, hogy egy rokon hív. Igazam is lett, a tizenkettedik ágyon fekvő férfi mellől hívtak.

-          Igen? – odasétáltam, majd rutinosan a kezembe vettem a kórlapot.

-          Mennyi még?

-          Mi?

-          Mennyi idő… Míg… Míg meghal? – kérdezte nyögve.

-          Nem fog meghalni. – ráztam a fejem. – Itt nem. Itt most minden nap ugyanazt a gyógyszeradagot kapja, ugyanúgy, ugyanabban az állapotban. Nem fog változni semmi sem. Ha felébredne, meghalhatna, mert változnának a dolgok. De így csak szenvedni fog. Geraldban már nincs benne, ami Geralddá tette. Az agya… - kerestem a szavakat – nem az igazi.

-          És akkor mi fog történni?

-          Nézze, ha jót akarnak neki, akkor hozzájárulnak ahhoz, hogy lekapcsolják. Ő szenved, maguk is szenvednek, de ő már nem épülhet fel. Minél tovább tartjuk itt, maguk annál később dolgozzák fel. Én tudom, hogy nehéz a családból valakinek magára vállalnia, hogy ő írja alá, de valakinek meg kellene tennie. Nehéz elengedni, mert tudom, reménykednek, és a remény hal meg utoljára, de azért, mert ő a gyilkos.

-          Nem túl orvosi hozzáállás.

-          Ha viccelni szeretnék, azt mondanám, még nem tettem le az esküt, nekem mindent szabad, de nem mondom, mert egy, ez nem igaz, kettő, én ezt tartom helyesnek. És nem azért, mert sajnálom azt a két percet, amíg kiszolgálom, hanem azért, mert megpróbálom magam előtt tartani azt, mi jó másoknak. Néha nehéz azt nézni, hogy mi lenne a legjobb a családnak, és tényleg önző dolog életben tartani. Önző dolog, de miért is? Mert ő a beteg, rá kell figyelni, nem magukra. Ő már a halálát kívánja, mert szenved. Maguk pedig nem altatják el, mert szenved. Ha tele lenne az osztály, azt is mondanám, hogy kell a hely, de ezt nem szoktam, mert hülyeség egy beteget nem kezelni egy másik miatt, viszont, remélem átgondolja.

Miután lélekmosást tartottam, beültem a szokásos helyemre, és pár kinyomtatott tételt tanulmányoztam. Klinikai gyakorlataink során sok olyan dolgot vettünk át újra, amit régen tanultunk, hiszen a kórházban újra és újra előjöttek a dolgok. Most éppen valami agykéregről szóló dolgot olvastam, amikor sokkal inkább Heidi foglalkoztatott. Vajon miért akarták megölni, miért nem fejezték be… A sérülései profi munkára utalnak, sebészeti munkára, olyanra, amire azért tényleg figyeltek is. A tettesnek lehetett orvosi vagy egészségügyi végzettsége, vagy csak – a fenébe! – érzéke az egészhez.

Az egészben semmi logika nem volt: eleve, miért hagynék direkt életben valakit, miután megpróbáltam megölni? Hát tehet vallomást, emlékezhet, rajzoltathat fantomképet! A gyilkos csakis számító lehet, aki képtelen belegondolni, hogy akárki elkaphatja. Az egyetlen logika a könyvekkel kapcsolatos esetleges kapcsolatban rejlett a lelki szemeim előtt, azonban sok részletet megváltoztatott, egész másként kezelt, a fő probléma pedig, hogy élve hagyta az áldozatát.

Ott volt a Tess Gerritsen könyv, amiben a vágások – kivéve a vádlit, amit a gyilkos talán elterelésnek, vagy gyakorlásnak szánt – megegyeztek, és talán az áldozat méhét is kivették, bár ezt csak a hasának újbóli felnyitása után tudhatjuk meg. Az egész helyzet feltűnően hajazott nekem a történetre, de logikusan belegondolva nem sok esély volt rá, elvégre mással nem mutatott hasonlóságot.

Sok gondolkozás után úgy döntöttem, nem lenne rossz dolog megnézni a zárdát. A rendet. beszélni azokkal, akik ismerték. Tudtam, hogy ezen a vonalon a rendőrség is elindul majd, de azzal is tisztában voltam, hogy én többet tudok, mint ők. Elvégre nekem logikus benyomásaim vannak a nőről, én kezelem, én műtöttem. Előrébb járhatok náluk, sokkal, de sokkal előrébb.

Ha ők úgy nyomozgatnak, hogy szálakat varrnak el, embereket kérdeznek ki, akkor én miért ne maradhatnék a saját térfelemen? Elvégre, dr. House is nyomozott, kórtörténet alapján, nekem is mennie kell. Idegességemben – illetve a zseniális ötlettől megrészegülve – az asztalra csaptam, és ördögi mosollyal néztem a szemközti falra:

„Az igazi dr. House” – ismételgettem magamban.