Maison
L'historie
Recommendation Acteurs
Parties
La Ville
Les prix, les réalisations
Livres et Films
Mon autre blog
L'écrivian

2014. december 29., hétfő

09. Chapitre

Hy Housers!
Tudom késtem, de mentségemre, szétszakadtam az ünnepek alatt...
Az előző, díjas bejegyzésben már elmagyaráztam, mennyire boldog vagyok most, ide nem másolnám újra, csak a lényeget emelném ki: köszönök mindent az olvasóinak! Ti vagytok nekem a mindeneim! :)
Ez a rész remélhetőleg elnyeri majd a tetszéseteket, a történet előző változatában ez a jelenet tetszett a legjobban az olvasóknak, úgyhogy remélem ti sem csalódtok majd a dolog átírt változatában. 
A véleményeteket továbbra is várom akár kommentben, akár chatablakban, nekem mindegy, hogy negatív-e, hiszen ez mind része annak, amit csinálok. Sőt, örülök is neki, ha ilyet kapok, mert ez segít, hogy jobb legyek. :)
Ez a rész körülbelül 3800 szóból áll.
Jó olvasást! xXx. Alice

^.^

"Szerelem nélkül nem lehet élni. De oxigén nélkül nehezebb."
A reggeli járat tele volt európaiakkal. Nem volt őket nehéz megismerni, mert kiríttak a tömegből. Nem hibáztatom őket azért, mert mindent látni akartak abból az országból, ahova fizettek, hogy elutazzanak, csupán furcsán hatottak a nemzetközi üzletemberek sűrűjében, akikkel én egy gépre kerültem. 
Valahogy úgy gondolom, hogy az American Airlines figyel arra, kiket ültet az üzletemberek mellé. Kit melyik járatra helyez el. Én mehettem az értelmiséggel, elvégre elég világosan benne volt az útlevelemben, hogy végzős orvostanhallgató vagyok, de nem hiszem, hogy egy munkanélkülit elengedtek volna ezzel a géppel. Kimondatlan törvények. 
Rengetegen voltunk a terminál második emeletén, és a hatalmas, két emeltes Airbust vártuk. A sok utazásom során nem egyszer futottam be az A380-as Jumbóba, mindannyiszor lenyűgözött az egész, ahányszor utaztam vele. Felül olyan kétszázhúszan foglaltunk helyet, amint az a netről letöltött ülésrend mutatta, így a teremben is annyian lehettünk, lent, az alattunk lévő váróban pedig újabb kétszázhúsz ember várt a félezer férőhelyes gép megtöltésére. Különleges, kétszintes váró volt, hogy ne egy ajtón kelljen beengedni az összes utast, és ne tapossuk egymást a lépcsőkön.
Nagyon szerettem repülővel utazni, mert kényelmes, gyors és elegáns közlekedési módot jelentett. Valamint mindig volt benne valami különleges, valami megmagyarázhatatlan, amit jó átélni, és észre sem veszed, már vége…
- Utazol már, Nova Thompson? – kérdezte Marton a telefonban.
- Akkor nem tudtam volna felvenni. – válaszoltam.
- De. Most az egyszer szerettelek volna meghazudtolni, ugyanis éppen most nyitottam meg egy oldalt, ami szerint már lehet telefonálni a gépeken, amíg van térerő! – vágta rá győztes hangsúllyal.
- Általánosságban, de szerinted melyik légitársaság nem tiltja meg? Szerintem nem szeretik, ha a telefonok zavarják a rendszert. 
- Nem tudsz veszíteni. – mondta, de nem tűnt haragosnak.
- És nem is szoktam.
- Minden kapcsolatban kell veszíteni, néha mindkét fél veszít. Az élet rendje.
- Jézusom, miért, milyen kapcsolat a miénk? – kérdeztem vissza hitetlenül nevetve.
- Véd és dacszövetség. 
- Erről még nem hallottam, de mesélj még, ki van még velünk?
- Tierney.
- Jajj, a vén kuruzslót hagyd – közöltem szeretetteljesen felkiáltva. Sosem gondoltam negatív személyiségként Tierneyre -, ő csak a nő hulláját akarja! Izgalmas alany lenne neki!
- És ha azt mondom, ki vagy hangosítva, és ő is hallja?
- És ha azt mondom, hogy a telefonom jelzi, ha kihangosítanak?
- Akkor megint te nyertél, Nova Thompson. Tanulnom kéne tőled.
- Ne nyerni akarj. Döbbentsd meg a másikat. Máris nyertél. A szavaknak hatása van. Nagyobb hatása, mint a tetteknek. Ha megígérsz valamit, és megszeged, nem a mozzanatnak lesz hatása, hanem annak, amit előtte mondtál. nem azt fogják mondani, hogy „Hiszen megszegted!”, hanem azt, hogy „Hiszen megígérted!”. Semmit sem irányítanak a tettek. Mindent a szavak. Az más kérdés, hogy milyen tettek követik a szavakat. Mert ha nem teszel semmit, semmi sem változik. 
- Atyaég, ez milyen öngyilkos szövegnek hangzik! Mondj valami bíztatót, vagy valami boldogot!
Témát keresve kibámultam az ablakon, ami előttem terült el. A látómezejem szélén pedig az A380-as jelent meg.
- Előttem áll a világ legnagyobb utasszállítója. 
- Küld képet! – kérte azonnal.
- Jó. – és kinyomtam a hívást.
Lefényképeztem a hatalmas gépet, majd az üzenetpanelt megnyitva átdobtam Martinnak.
„Á, ez olyan, mintha a netről szedted volna. Nem hiszem el, hogy ott vagy! :P”
Egy ideig csak néztem az üzenetet, majd felsóhajtottam. Képet akar, megkapja.
A hozzám legközelebb álló normális ember – egy fiatal nő ügyvédnek öltözve – fordultam oda, és kértem, hogy fényképezzen le a géppel. Nem nézett hülyének, én azonban annak éreztem magam. 
Kisvártatva meg is kaptam a fényképet a telefonommal, amit rögtön továbbítottam is Martinnak.
„Rendben, Nova Thompson, most már elhiszem. Ott vagy. És csinos is.”
„Inkább kép kellett, minthogy rákérdezz, mi van rajtam?”
„Vizuális típus vagyok, de arra is kíváncsi voltam, mégis lefényképzteted-e magad.”
„Körülbelül tizenkét órát kell kibírnod azzal a képpel. De tizenkét óra után megengedem, hogy ki gyere elém a repülőtérre.”
Felhívás keringőre. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle. 
Kikapcsoltam a telefont, mielőtt visszaírhatott volna, és elindultam a kapu irányába, amit már nyitottak.
Arra azonban elég kíváncsi voltam, hogy mit írhatott erre. Közöttünk mindig is Martin volt a kezdeményező, akármilyen nem szakmai dologról volt is szó. Kissé megrémített, hogy hirtelen milyen barátkozásba kezdtem, de hát a szociális életem az egyetem alatt a csúcsán van, ha nem mondok sokat, akkor az évfolyamunkból is három nevet tudok. Ez azért teljesítmény, viszont abban is biztos vagyok, hogy nem engem fognak dicséretben részesíteni a társadalmi munkámért. 
Ahogy beértem a géptörzsbe, egy stewardess várt, és a beszállókártyámra nézve már mondta is, hogy hol ülök. Miközben elindultam, a soromat kerestem a szememmel.
Nem volt nehéz megtalálnom, a szárny mellett helyezkedett el. Ebben a hatalmas gépben kilenc ülőhely volt egymás mellett, hármasokra osztva, közöttük méretes folyosók. Az én jegyem a 12F-re szólt, azaz a középső traktus bal szélére. 
Miután sikeresen elhelyezkedtem, jöttek a mellettem ülők is. Jobbról egy harmincas pasast kaptam, aki köszönés után rögtön belemerült valami aktába, előlem gondosan takarva a tartalmát. A másik oldalamra valami diplomata szerűség kerülhetett, mert olyan nagy Kanada-kitűzője volt, amit még a hippisen viselkedő Martin is megirigyelhetett volna. 
A mellettem ülőre sandítottam, és úgy gondoltam, hogy áll a kihívás, akkor én is előveszek valamit, amit meg ő nem nézhet meg. Direkt nagy zajjal – nem tehetek róla, feltűnési viszketegség – kivittem az egyik kvantumkémia tankönyvem a táskámból, és a sok jelölőcédula közül kinyitottam az egyiknél. Benne összehajtogatva hevertek a Heidi-s anyagaim, és, hát, mivel a könyv gerince nem igazán törött meg, rájöttem, hogy nincs sok anyagom a dolgokról. És mivel a nyomozáshoz még reggel volt, visszatértem a kvantumkémiához. A társaim szerint a kvantumkémia a legnehezebb tantárgy, szerintem a klinikai gyakorlatok. 
- Vegyész szak? – kérdezte határozottan tőlem a mellettem ülő férfi.
- Nem, orvosi. – csuktam be a könyvet, és felé fordultam.
- Nem tűnik könnyűnek. – vizslatta a borítót, amin hatalmas protonok és neutronok világítottak az atommagban, körülöttük meg elektronok szállingóztak.
- Hát, nem ez a legnehezebb. – adtam kétesélyes választ.
- Montréalban tanulsz? 
- McGill.
- Az egy határozottan jó hely.
- Hát még a kollégiuma. – forgattam a szemem, mire elnevette magát. – És maga? Üzleti út?
- Á, nem, igazából real-i vagyok. Los Angelesben voltam munkaügyben.
Tipikus kanadai, aki le „real”-ozza Montréalt. Tipikus angol kanadai.
- Szabad megkérdeznem, hogy milyen ügyben? – társalgásunk folytatására nem találtam más alkalmas kérdést.
- A Nyomozóirodának dolgozom, és volt egy kis dolgom az amerikai kollégákkal. 
- Hogyhogy? FBI nem csak Amerikában van? – mélyen kutattam a történelmi ismereteim után, amelyek hat éve zárultak le. Ugyan volt egy államszervezési tantárgyunk, ahol többek között az FBI-ról is tanultunk, de hirtelen csak J. Edgar Hoover neve ugrott be. 
- Igen, de mikor kiköltöztem nem bontották fel a szolgálatomat, hanem inkább úgy döntöttek, megfigyelő leszek. 
- És mit figyel meg? Drogügyek? Prostitúció? 
- Inkább számadatokkal foglalkozom. Könyvelésekkel, határidőnaplók alapján időintervallumokkal, az informatikai résszel. Erre is képeznek embereket, de a legtöbben hamar otthagyják, és utálják. Nekem tetszik.
- Szóval közgazdász? 
- Eltalálta. De most meséljen maga. Mi lesz, ha kikerül az egyetemről?
- Orvos. – adtam rövid, tárgyilagos választ.
- Kicsit bővebben?
- Patológusnak megyek, remélhetőleg a Géneralba. 
- Nagytudású szakkórház. – bólintott. – Mikor végez?
- Júniusban. 
- És most éppen valami utolsó éves kvantumkémia anyagot tanul? 
- Nemsokára leteszem ebből a cuccból az utolsó vizsgát, onnantól kezdve szerintem hallani sem akarom a nevét. – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ha azt mondom, szeretem, hülyének fog nézni, így hát adtam a tipikus diáklány szerepet. 
- Helyes. – bólintott. – Hidd el, én sem a száz százalékát használom annak, amit egyszer megtanultam.
- Az FBI-nál?
- Nem, az egyetemen. A közgazdasági mesterképzésen nem igazán tanítottak olyat, aminek eddig hasznát vehettem volna. Most, itt, az FBI-nál néha nagyon jól jön, több mindent köszönhetek már neki, de ha nem döntök a pályaváltás mellett, akkor nem használnám. Autós üldözésből azonban soha sem mentem át.
- Én még vezetni sem tudok, nemhogy üldözni. – ráztam meg a fejem.
- Szerencsém volt, hogy nem is kellett belőle vizsgáznom. Az informatikusoknak nem szükséges. A közgazdászoknak sem. És az informatikus-közgazdász ügynököknek sem.
- Miért, én mire fogom használni a klinikai gyakorlataimat? Az égvilágon semmire, mert soha többé nem fogok nővérmunkát végezni. Szerintem csak megmutatják, milyen szar nekik, hogy ne szidjam őket, ha a főnökük leszek.
- Ez is egy eshetőség. 
- Baromi sok kitartás kell hozzá. – folytattam. – Főleg tanulás mellett. Reggeltől délig órák, délután egy kis szabadidő, este munka. Nyolc-tíz órás műszakokban nyomatják velünk, az ínyenc csóró kollégisták meg plusz munkaidőben pénzt is kapnak érte. – vázoltam fel a helyzetünket. – Ez nem hangzik rosszul, ha nem mondom el, hogy a tanulók kilencven százaléka csóró kollégista. 
- Én is az voltam. Akkor loptam először más hűtőjéből.
- Azt nálunk a pszichológusok csinálják. Az orvostanhallgatók emberhúst esznek. – poénkodtam, mire halkan elnevette magát. – De pozitívum, hogy egy tömegsír felett és éhes lennék. És nem csak lennék, de ennék is. És a morfiumhoz is van hozzáférésem.
- Ez az orvosi szakma egy felettébb boldog pontja, nem igaz?
- Miért, maga mások papírjai között kutakodhat.
- Maga mindenkiről letesztelheti, hogy valóban az apja-e.
- Igaza van, ez jobban hangzik. – röhögtem el magam. – kevésbé törvénytelennek, vagy a magánszféra megsértésének.
- Rendőr és orvos előtt nincs magánszféra.
- És mi van a tűzoltókkal?
- Ők kimaradnak a buliból. – válaszolta egyszerűen.

Mondanom sem kell, az időeltolódás nem volt a legjobb hatással a szervezetemre. Amikor a töksötét Montréal fölé értünk a géppel, még iszonyat sebességen pörgött az agyam, tudtam, hogy nem alszom el egy korán. Ezzel a gép többi utasa is hasonlóképpen lehetett, mert egyiküket sem láttam aludni, vagy aludni készülni, esetleg bóbiskolni.
Reméltem, hogy Martin eljön elém, mert semmi kedvem sem volt éjszaka egy hatalmas bőrönddel valamelyik tömegközlekedési eszközön nyomorogni, márpedig ezt csakis egy módszerrel kerülhettem ki: ha az általam talán egyetlen, jogosítvánnyal rendelkező ember értem jön. Ez pedig Martin volt. Oké, Tierney-nek is van – ez evidens, elvégre ő egy felnőtt ember -, de a vele való kapcsolatom nem az, akit ilyenkor ezzel felhívok. Különben is, felesége van, és nem állt szándékomban akármilyen gyanút adni neki. 
A kicsekkolás sem ment gyorsan, elvégre Amerikából jöttünk be, minden szart átnéztek mindenkin. Főleg azokat, akik neve nem francia, vagy hagyományos angol volt, rólunk feltételezték, hogy amerikaiak vagyunk. Nem mintha nem élhetne egy Emily, vagy Elizabeth nevű lány Amerikában, csak hát mindenki szeret általánosítani. Itt jön a képbe az, hogy sem a Nova, sem a Thompson nem szokásos angol név, és még a papírjaimban is benne volt, hogy amerikai-kanadai kettős állampolgár vagyok. Ha azt hittem, ez segít gyorsan átjutni, hát tévedtem. 
Miután két órával később kint álltam a parkolóban, Martin karakteres Land Rover-jét vártam, ami hamarosan be is gurult. A lámpák alatt világított a kocsi jellegzetes fehér színe.
- Először azt hittem, egy jó kurvát látok a sarkon, de aztán rájöttem, hogy te vagy az. – köszöntött sajátosan. Ahhoz képest, hogy még havernak sem nevezhetném, és elrángattam magamért, egészen jó kedve volt. – Akarsz kávézni?
A kérdésére a karórámra pillantottam.
- Fél tizenkettő. De miért is ne? – tettem fel magamnak a kérdést. Anyám szerint spontánabbnak kéne lennem. – Úgysem ittam még fél tizenkettőkor kávét. – vontam meg a vállam.
Martin kiszállt, és gyorsan kikapta a kezemből a csomagom, és besüllyesztette a hátsó ülésre, majd gyorsan vissza is pattant a volán mögé, tekintettel a jelentős hidegre. 
- És, hogy utaztál? – kérdezte, miközben kifelé vezetett a parkolóból, a városba vezető autópálya felé. 
- Tűrhető. – válaszoltam szűkszavúan. – Mióta vezetsz? – igyekeztem elterelni magamról a beszélgetés témáját.
- Tizenhat éves korom óta. – válaszolt.
- Rögtön letetted a jogsit, amint lehetett? – érdeklődtem.
- Apám azt mondta, a jó csajok a jó verdákra buknak. De megvártam, amíg a társaságban másnak is lesz kocsija, nehogy az legyen, hogy mindenki leissza magát, a sofőr meg én vagyok. 
- Jó érvelés. - bólintottam határozottan. Végül is, meg kell hagyni, igaza volt. 
- Ja, csak a téli utakra nem számítottam. Egy Toyotát akartam, Avensis-t, úgy megtetszettek. Aztán apám mondta, hogy inkább valami terepjáró szerűség kellene ezekre az utakra, így lett Land Rover. – magyarázta. – És igaza is volt. Ha valaki hétvégén ki akar menni mondjuk síelni a hegyekbe, akkor néhány kocsival nem is ajánlott.
- Te szoktál? 
- Persze. Sokat síelek. A legtöbbet sulis koromban, most már kevesebbet, de azért ez is valamennyi, másokhoz képest. 
- Én futottam annyi idősen.
- Hozzád való sport.
- Csak mert antiszociális vagyok? – kérdeztem vissza sértődött hangnemben.
- Te az a csaj vagy, aki mindent képes tökéletesen csinálni, de egy csapatjátékban nehezen viselnéd, ha valaki hibázna, és emiatt te kapnál rosszabb helyezést. Ezért vagy egyéni sportoló.
- Mert te csapatsportolsz, mi?
- Igen, hétfőnként este kosarazni járok az évfolyamtársainkkal. 
- Melyikekkel?
- Úgysem ismered őket. – legyintett.
- Ezt értsem úgy, hogy antiszociális vagyok? – háborodtam fel megint.
- Nyugodtam értheted. Szóval te egyéni játékos vagy. Nem baj az, nem büntetik.
- Hát, még szerencse. Hova viszel? – kérdeztem, amikor az autópályán elkezdtek felsejleni a város fényei.
- Van itt még pár kávézó, egész jót lehet itt inni. 
- Starbucks is van? 
- Menthetetlen amerikai… - csóválta a fejét Martin.
Nem sokkal később Martin a leállósávba indexelt, és megállt. Látszólag ügyet sem vetett arra, hogy a leálló nem parkoló, hanem otthagyta a kocsit. Felnéztem az ablakon keresztül, és egy hatalmas „Non-stop!” felirat magasodott fölém.
Szóval egy éjjelnappali Strabucks. Egyre jobb és jobb az életem.
Bent, a kései óra ellenére annyian voltak, hogy az összes asztalt elfoglalták, így a legtöbben a pultnál iszogattak. Már előre láttam, hogy nem lesz helyünk, de nem szontyolodtam el, mert tapasztalataim alapján Martint sem abból a fából faragták, aki ne győzné le e akadályt.
- Mit kérsz? – kérdezte.
- Azt a habos lattét a felső sorban, fahéjdarabokkal és csokireszelékkel. 
- Én eddig úgy ismertelek, mint akinek határozott felfogása, hogy a kávé ne legyen tele minden szarral, hanem legyen simán kávé.
- Nem is szeretem a többi fukszos kávét, csak ezt, meg persze az eredetit. De ezt nagyon. – magyaráztam, mikor az eladó odalépett a pulthoz.
- Mit adhatok? – kérdezte.
Martin elismételte a rendelésem, majd hozzátette, hogy ő magának egy szójahabos olívásat szeretne. Húztam a számat, ahogyan az eladó lelkesen bólogatott, hogy „azt ő is szereti”, de hát az ember nem lehet egyedül azzal, hogy mindenféle oda nem való dologgal issza a kávét.
Miután mindketten megkaptuk a rendelésünket, Martin egyszerűen kivezetett a kávézóból. Reméltem, hogy nem tervez még indulni, mert semmi kedvem sem volt a koleszba visszamenni. Olyan szép volt az éjszakai Montréal, mint amilyen csípős a levegő, én pedig mind a kettőért odavagyok. 
Nekem kedvezett a szerencse, Martin egyszerűen leült a padkára, a Land Rover mellé. 
- Olyan szép ez a város. – állapítottam meg.
- Persze. 
- Te nem veszed észre?
- Dehogynem. De egész életemben itt laktam. Inkább megnéznék valami olyat, amit még nem ismerek. Neked azért izgalmas, mert nem itt nőttél fel.
- Beültél Ella pszichológia-előadásaira? – kérdeztem cinikusan. Nem szoktam meg tőle az ilyen lélek-okfejtős szövegeket. 
- Nem, csak elgondolkoztam. – legyintett. A félhomályban, a lámpák fényének kivehettem az arcán, hogy mosolyog.
- Mi van Heidivel? 
- Annyit tudok, amennyit egy nappal ezelőtt. Él, felébredt. De gondolom holnap az első dolgod lesz bemenni hozzá. 
- Persze. Meg akarom tudni, mi történt. Ki kell derülnie. 
- Még mindig ragaszkodsz a könyves dologhoz?
- Foggal-körömmel. Biztosan igazam van.. 
- Azért a pozitív hozzáállásod megvan. – mosolygott.
- Addig állunk így a dolgokhoz, amíg lehet. Nem szeretek se optimista, se pesszimista lenni. Egyszerűen csak reálisan kell nézni a dolgokat, és akkor elég sok időt megspórolhatsz magadnak.
- Neked minden napra van egy bölcsességed? – kérdezte.
- Mert?
- Tegnap is mondtál olyat, ami hallatán egyből bölcsésznek néztelek volna. – jelentette ki. – Ma is mondtál. 
- Ezt még észre sem vettem magamon. – gondolkoztam. – De sosem lennék bölcsész. 
- Nem is lehet kinézni belőled. 
- Na kösz, ezt megkaptam. Belőled tudod mit nem néznék ki? Azt, hogy autószerelő vagy.
Biztosan meglepte a hirtelen témaváltás, mert felröhögött.
- Mert? 
- Nem, tudom, csak úgy. Mindenhogy el tudlak képzelni, csak benzinfoltos ingben egy kocsi alatt fekve nem.
- Hát, nem is akartam soha szerelő lenni, úgyhogy nem trafáltál mellé.
- Hanem, mi akart lenni a kicsi Martin, mielőtt beiratkozott az orvosira?
- Cukrász. – jelentette ki, mire hitetlenkedve felé fordultam.
- Ezt most nem mondod komolyan? – kérdeztem.
- De. Az egész életem cukormáz társaságában akartam leélni.
- És ez hogyan jött? Felkeltél egy nap, és kitaláltad?
- Nem, az unokanővérem Candice cukrász, és én pedig nagy Montreal Canadiens rajongó vagyok. Kaptam egy jegyet az egyik meccsükre, amikor tizenhárom voltam. VIP jegy volt, a szüleim rengeteg ideje spóroltak rá. Az unokanővérem mondta, hogy ha már találkozom velük, süssünk nekik tortát. Mutatok képet! – vette elő a telefonját, és közben folytatta a történetet. – Mondtam neki, hogy süsse akkor meg, de azt mondta, hogy segítsek neki, hiszen mégiscsak én rajongok értük. Két emeletes lett, a felső emelet szélén a játékosok neve futott körbe, a tetején ott volt a címer és a logó, az alsó rész peremén pedig az edzők neve, alatta, a szélén pedig a bajnoki évek. – magyarázta. – Sütöttük vagy két napig, mire meglett, és közben annyira megtetszett, ahogy Candice szórakozott a fondanttal meg a festékkel, hogy megszerettem. Főleg a díszítésüket. – éppen a mondata végén találta meg a képet. Diadalittasan felém mutatta az IPhone-t.
- Ezt ti csináltátok?
- Igen.
- Baromi jól néz ki. Szóval így szeretted meg a sütést.
- Így. A meccsen rohadt büszke voltam magamra.
- Volt rá okod. – bólintottam.

Martinnal olyan egy körül értünk a koleszhoz. Közvetlenül az ajtó előtt rakott ki. Már sokszor gondolkoztam azon, hogy ő valójában kollégista-e, de az, hogy elhajtott, biztosított arról, hogy nem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol lakhat, milyen környéken… Csupán etikátlan lett volna megkérdezni.
- Benézel a bulira? – kérdeztem tőle.
- Szerintem igen. Csak átöltözök. Te nem jössz le?
- Viccelsz? Az ilyen bulik elég távol állnak tőlem. De jó szórakozást. – mosolyogtam.
A McGill épülete – kivéve a kórház és az átjáró – nagyon régi épület, és a vezetőség félti a húszéves berúgott diákoktól, így nem engedélyezi például a vizsga utáni bulikat. Ehelyett egy nagyobb bulihelyiséget bérelnek Centre Ville-ban, az egyetemhez közel. 
A kollégium elég csendes volt, a portás is aludt már, nem ébresztettem fel, pedig erős késztetést éreztem arra, hogy szembesítsem a munkaköri leírásával. 
A szobámba benyitva elég különös látvány fogadott.
A szobatársam Becca talpig buliruhában állt a két ágy között. 
- Hát te nem partizol? – kérdeztem.
- Rád vártam, kisanyám! – kiáltotta. Hirtelen beleremegtem. – Na, kapjál magadra valamit, és akkor indulhatunk is!
- Én nem megyek. – közöltem.
- Ó, dehogynem. Ez az utolsó előtti bulink, egyre neked is el kell jönnöd! – unszolt kiabálva. 
- Jó. – adtam meg magam annak reményében, hogy az első percben elszökhetek.
- Szoknyát veszel!
- Mit rémisztgetsz? – kérdeztem vissza. – Fel tudok öltözni egyedül is.
- Ne melegen, le fogsz izzadni! – kacsintott, és egy szempillaspirállal eltűnt a fürdőben. 
Attól még, hogy az öltözködésem általában egyszerű, van stílusom. Szeretem például a szoknyákat térdzoknival, így most is azt vettem fel: a szoknya piros skótszoknyás darab volt, tartan fajta, hozzá felhúztam a fekete felsőm, és egy egyszerű fekete lapossarkú cipőt, mivel amúgy is nagyon magasnak számítottam, és semmi kedvem sem volt még jobban kiemelkedni a bulizó tömegből. A hajam kontyba fogtam, mivel tudtam, hogy idegesítene egy zsúfolt helyen.
- Ez az drágám! Most akkor kifestelek!
- Ki tudom magamat is. – védekeztem.
- Ugyan, Nova! – legyintett, és lelökött az ágyra. Kétségbeesetten megadtam magam és hagytam hogy elég vastag fekete vonalakat huzigáljon a szemem köré. Tulajdonképpen én is így szoktam, úgyhogy nem származott belőle hátrányom, ha Becca csinálja.
Kabátként egy derékig érő szövet darabot vettem fel, mivel tudtam, hogy nem fog sokáig tartani az út. Becca két üveg bort dugott a táskájába, én nem vittem, a telefonom is csak a cipzáros kabátzsebbe dugtam el.
A kollégiumból kiérve megcsapott minket a friss, hideg levegő. Kis pelyhekben esett a hó, rögtön fázni kezdtem. 
- Ó, a francba, nincsen busz! – kiáltott fel Becca. – Gyalogolunk!
- Ez komoly? Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – kérdeztem vissza költőien.
De úgyis mindegy volt, gyalog indultunk el. Szembe velünk különböző bulizó társaságok haladtak el, a legtöbb sráctól megjegyzéseket is kaptunk, amin Becca igen felbátorodva érezte magát, én meg a fejemet fogva szerettem volna elmagyarázni neki, hogy ezek csak az ital miatt mondanak ilyeneket. 
A helyszínre érve Becca rögtön elvegyült a tömegben, és húzott volna engem is magával, de egy táncoló elszakított minket egymástól, így magamra maradtam a bejáratnál. 
Körbekémleltem, szerencsére a magasságom miatt láttam azért a tömeget, de Beccát képtelen voltam kivenni. Úgy döntöttem hát, hogy a bárpulthoz megyek, mert ott talán leülhetek, hiszen a partizók mind táncolnak.
Ahogy a bal oldalán felállított italkiszolgáló felé lépkedtem, egy jellegzetes szőke fejet pillantottam meg magam előtt.
- Martin! – kiáltottam fel. Szerencsére itt már halkabb volt a zene, hiszen a zenekar, akik feldolgozásokkal léptek fel, a terem jobb oldalán zúzták a metált.
- Nocsak, Nova Thompson, ennyire hiányoztam? – mosolygott.
- Ne is álmodj róla. Becca feltétlen velem akart bulizni, de már a bajáratnál lelépett. – leültem mellé egy bárszékre.
- Mit iszol? – kérdezte.
- Leginkább olyat, amit előttem bontanak fel.
- Hé Thomas! – kiáltott oda a mixernek. – Mit tudsz előtte felbontani? 
- Kólát. – válaszolta amaz.
- Akkor kérlek. 
Kedvesen megköszöntem az italomat, majd Martin felé fordultam.
- Te hogyhogy nem ott zúzol középen?
- Szeretem a bulikat, de nem táncolok egész este. Csak arra a zenére, ami tetszik. Ez nem igazán. – húzta a száját. – Úgy nézem, rajtad rövid szoknya van! – állapította meg.
- Vedd születésnapi ajándéknak. – forgattam meg a szemem.
Tulajdonképpen nem volt olyan rossz a dolog. Nem vagyok az a fajta vadbulizó, aki a terem közepén nyomja a szólót, de így, hogy a szélén ülve beszélgethetek, na így tetszett. Valahogy a bulik ezen oldalát sosem lehet látni a McGill oldalára kitett képekből.
- Egyszer megmutathatod, hogyan sütsz tortát. – vetettem fel. Fordult a kíváncsiság. – Mikor csinálsz legközelebb?
- Anyukám születésnapjára, szerintem szerdán, mert akkor nincs sok órám. A szülinapját is szerdán tartjuk, elvileg kedden akartam megcsinálni, de akkor későn érek haza. Megnézed?
- Ki nem hagynám. – vágtam rá.
Roppant felszabadultnak éreztem magam életem első buliján. Nem zavart az embertömeg, a mellettünk szexuális aktust folytató évfolyamtársak, vagy az az idióta, aki azt hitte, a favicceivel elszórakoztat, pedig tulajdonképpen Martinon röhögtem. Amikor vele voltam, elhalkult a világ zenéje, és az elmém kirekesztette a külvilágot.
- Táncoljunk! – vette fel, amikor egy Avicii-szám feldolgozása kezdődött el. – Na! Tudom, hogy szereted.
- He?
- Láttalak már párszor Avicii pólóban, meg a fejhallgatódban elég rossz lehet a csatlakozás, mert néha a folyosón bömböl, amikor azt hiszed, csak te hallgatod. – közölte.
- Hát, akkor úgy néz ki, lelepleződött a titkom. – mosolyogtam.
Végül úgy döntöttem, táncolok vele. Antropológiai értelemben az, ha egy férfi bármilyen olyan dolog nézésére/részvételér kényszeríti vagy hívja a nőt, az azt jelenti, hogy le szeretné nyűgözni. Antropológiai értelemben helyes, hogy elfogadtam a felkérését.
A parkett széléra vezetett. Csak lassan mozogtunk, ütemre. Kissé furcsán éreztem magam, mert nem szoktam táncolni, zenére mozogni, csak hallgatni szoktam, de mégsem szóltam, hogy üljünk le. Attól függetlenül, hogy szokatlan volt, élveztem.

És akkor a kérdések:
01. Mit gondolsz, mi fog történni Nova és Martin "tortakészítésén"?
02. Milyennek tartod Beccát?
03. Szerinted - a LA részek ismeretében - jól tette Nova, hogy elköltözött Amerikából? Szerinted Montrealban jobb helye van, mint valaha lett volna Amerikában?

Quatrième Prix

Hy Housers!
Megkaptam a negyedik díjat, aminek ismét nagyon-nagyon örülök *.* Valahogy minden kis véleménynek, díjnak akkora boldogságot tudok szentelni. Külön köszönöm annak a 22 embernek, aki követi a történetem, a feliratkozását. Sosem elégedetlenkednék ezzel a számmal, hiszen ha csak egy ember is szeret egy történetet, akkor az írója elért valamit. Főleg, mivel a téma nem piskóta, így tudom, hogy nem fognak az emberek itt 5000+-os számban tobzódni, de nekem nem is ez kell. Nagyon örülök neki, hogy vagytok, hogy tetszik nektek a történet, és bár elég előre megvan írva, mindig ez a szám ad nekem erőt, hogy folytassam. Biztos vagyok benne, hogy a következő részek tetszenek majd mind a történet krimi részének kedvelőinek, mind a Nova-Martin (milyen nevet lehet ezeknek adni? Notin, Mava...? :D) kapcsolatban érdekelteknek. :)
Külön meglepő volt, hogy a prológusra 200-an, a szereplők menüpontjára pedig csaknem 300-an kattintottatok! ♥ Nekem ez egy óriási dolog, nagyon örülök neki!
Ezt a díjat Sayaa B.-től kaptam, nagyon köszönöm neki! A blogja A béka kulcsai - Bűvös vizeken :)


^ 10 dolog rólam ^^

01. A kedvenc édességem a Raffello. Csak azt nem szeretem, ha puha, mert akkor nem roppan a fogaim között...
02. A legbonyolultabb főszereplő karakteremet Stana Thompsonnak hívják, a története pedig egy jogi thriller. Viszont ez az a történet, amit biztos, hogy blogregény formájában nem fogok publikálni. 
03. Szeretek érdekes karaktereknek nekivágni. Egy olyanom is van, akinek a felsőbbrendűség a mániája, ezért lett rendőr. Mellesleg nő, és ha találkoznék vele, lehet kiverném a fogát, mert nekem sok lenne, de a történet szerint mások el tudják viselni xD
04. Éppen egy Dr. Csont maraton közepén vagyok. Ezelőtt a Castle-t néztem végig egyvégtében, mind a hat évadot, a Bones után pedig majd a Gyilkos elmék és a Dr. House jön. Ha ezzel is végzek akkor Gyilkos számok (örök kedvenc, bár láttam minden részét, sorrendben akarom nézni) és a CSI Miami.
05. Sokan őrültnek tartanak, mert egy nyelvi előkészítős matek szakos osztályba akarok jelentkezni. 
06. Az első regény, amit önállóan olvastam, és én néztem ki magamnak, nem mástól kaptam, az a Csont és vér volt még 2011-ben. Előtte azokat olvastam, amiket kaptam.
07. Elég sok kütyüm van, például Tabletem. Sosem volt rá szükségem, azért van nálam, mert a keresztanyumék adták anyumnak, hogy a továbbképzésekre el tudja vinni, de elég kevésszer megy, és én szoktam használni ritkábban sorozatnézésre, dalszövegnézésre. 

08. Szeretnék trailert a bloghoz, kértem gifet egy videóból, még nem jött meg, így addig nem is rendelem meg a trailert.
09. Szeretnék megtanulni gitáron játszani.
10. Elég eredeti stílusom van, és sokaktól hallottam, hogy a suliban, ahova készülök, hasonló emberek járnak, így egyre szimpatikusabb.

^^ 10 válasz ^^

01. Kedvenc színed?
Bordó, fekete, sötétkék, sötétzöld.

02. Legviccesebb dolog, ami veled történt?
Sok vicces dolog történt már velem, nem szoktam kategorizálni, mert mind más miatt volt vicces.

03. Szoktál sminkelni?
Nem, mert nem tudok. Elég hülye vagyok hozzá, de szeretném megtanulni... Talán a nyáron.

04. Hogyan/hol szoktad hirdetni a blogod?
Facebookos csoportokban, illetve ha valaki blogokat kér, ami megfelel a feltételeknek, odalinkelem. De a legvarázslatosabb az, amikor egy olvasó magától talál rá, és megtetszik neki ^^

05. Kedvenc sportod?
Röplabda és kosárlabda. A röplabdában kicsit több sikerélményem van, ugyanis évekig volt egy olyan párom, akivel úgy mozogtam a pályán, hogy tudtuk, mit fog csinálni a másik. Vele nagyon jó eredményeink lettek. Kosárban is jó volt, oké, és azt talán még jobban is szeretem, ott jobb a csapat, mióta a társam elköltözött, és egy német röplabdacsapathoz igazolt...

06. Van valami számodra kedves tárgyad?
Rengeteg. Megszámlalhatatlan.

07. Kedvenc ünneped?
Nincs kedvenc ünnepem. Nem vagyok ünneplős típus.

08. Borító alapján ítéled meg a könyvet?
Nem, én cím alapján szoktam néha. A borító alapján a kiadókat szoktam megítélni.

09. Mi a kedvenc könyvborítód?
Nagyon sok van, ami tetszik, de ha választani kell, akkor talán Daniel Keyes - Az ötödik Sally. De nagyon szép a Virágo Algernonnak és a Jóslatok az őrültek házából borítója is. Keyes könyvei megérdemlik.

10. Mi a kedvenc évszakod?
Tavasz. 

2014. december 24., szerda

Surprise de Noël!

Itt is lenne a karácsonyi bejegyzésem, amiben szeretnék mindenkinek boldog és békés ünnepeket kívánni! Remélem mindenkinek jól tellett az ünnepi készülődés, feldíszítettétek a fát, és remélhetőleg már a finomabbnál finomabb kaják az főnek a tűzhelyen!
Én a történettel kapcsolatban hoztam nektek egy kis meglepetést így szenteste napjára. Ez pedig nem más, mint az a bejegyzés, amit már régóta tervezgettem, de így, hogy most karácsony van, van is okom kitenni. Ez pedig nem más, mint pár tény a történetről, ami valószínűleg nem derülne ki, de aki kíváncsi rá, nyugodtan elolvashatja! :)

01. 
A Nova nevet életemben először a Prom című filmben hallottam, és annyira megtetszett, hogy két főszereplő karakteremnek is ez a neve: ezen történet Novájának, illetve egy ifjúsági regény próbálkozásom főszereplőjének.

02.
Minden eddig írt történetemben megtalálható a "Montreal" szó, és ezen kívül kettőnek van ebben a városban játszódó jelenete, de ez az, ami folyamatosan visszaköszön a sztorikban, amit írok. Ugyebár ezek közül a legutolsó a Fogadom, ezt találtam ki a montrealos történetek közül legutóbb, és úgy gondoltam, hogy ha már annyiszor van említve, akkor meg lehetne próbálni ebben a közegben megírni, ugyanis álmaimban itt képzeltem el a történetet, de féltem, hogy nem lesz hiteles. (Ennek érdekében egyébként beszereztem egy Montreal zsebkalauzt)

03.
Nova utálja a rózsaszínt, a történet folyamán egyszer sem említi, illetve nem is hord rózsaszín ruhát, illetve nincs semmilyen rózsaszín tárgya.

04. 
Nova családja Svédországból származik. 

05.
Martin nevét én magam sosem ejtettem "Mártin"-nak, így szoktam meg, szerintem így jobban is illik hozzá. Ha lehetne, jelezném írásban, hogy az ő nevét olvasás szerint kell ejteni :D

06.
Amikor a történet első változatát publikáltam egy másik blogon, sokan kérdezték, honnan tudok ennyit a kórházakról. A válasz elég egyszerű: rengeteget olvasok, főleg Robin Cook regényeket, azok pedig ugyebár tele vannak kórházas jelenetekkel. 

07.
Ella vegetáriánus.

08.
Nova szobatársa Becca egy orvoscsalád legkisebb gyereke, ő valójában ezért tanul orvosnak. 

09. 
Martin "Így jártam anyátokkal" rajongó.

10.
Ella neve valóban "Gabriella" volt, de lerövidíttette, mielőtt jelentkezett az egyetemre. Az anyja azért is így hívja.

11.
A történet szereplői közül egyedül Nova nem tud autót vezetni.

12.
Martin anyai ágról olasz.

13.
A történet egyik fejezetében el van ejtve egy női név "Vanish". Ez utalás Tess Gerritsen Vanish - Eltűntek című könyvére.

14.
A történetben is szereplő Csont és vér című könyv a Tempe Brennan sorozat első része. A sorozatban nagy szerepet kap a McGill Egyetem egy múzeuma.

15.
Újabb utalás: Temperance Brennan )a könyvbéli és a filmbéli) is amerikai, mint Nova, de Kanadában tevékenykednek, akárcsak a főhős.

16.
Nova a történet kezdetét megelőző karácsonyt egy diákbárban ünnepelte mert a hó miatt nem tudott hazautazni Kaliforniába.


2014. december 21., vasárnap

08. Chapitre

Hy Housers!
Elkezdődött a téli szünet, én azonban szokásosan sem pihentem... Az én drága édesanyám ugyanis takarításmániás, így tegnap és ma is egész délelőtt pakolnunk kellett, nem sok időt hagyott pihenni, konkrétan fél napot. Közben gyakorolok a felvételire, nagyon, de nagyon szeretném ha sikerülne.
A karácsonyi ajándékvadászat sem marad el, a legtöbb általam adott ajándékot én magam készítettem, ezekkel már készen vagyok, csupán kellékek kellenek, például képkeret, meg hát, be kell csomagolni őket. :P
Sajnos ezzel a fejezettel megint csúsztam, de a következő időben érkezik, azaz jövő csütörtökön! Azért nem szerdán, mert akkor egy különleges karácsonyi bejegyzéssel készülök Nektek, de hogy mi is lesz az, az maradjon titok! :) Aki szereti a történetet, annak bizonyára tetszeni fog.
A rész nem túl hosszú, összesen 2000 szavas, de remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! :)
xXx. Alice

^.^

"Az ember azért keresi az értelmet, mert az boldoggá teszi őt."
Másnap reggel nyolc körül ébredtem. A madarak csicseregtek, a hullámok csapdosták a partot. A kaliforniai nyugalom hangjai kellemesen hatottak az idegeimre.
Tegnap, elalvás előtt jutott eszembe, hogy mindenképpen be kell mennem a régi középiskolámba, egy bioszra, hogy megnézzen a volt tanáraimat. Gyorsan lezuhanyoztam, és felöltöztem. Egy világoskék rövidnadrágot és egy pirosas topot választottam a tornacipőmmel, a hajamat kifésültem, és lesétáltam a lépcsőn. 
A szüleim a konyhában serénykedtek, anyu főzött, apu pedig terített. 
- Jó reggelt! – köszöntem, majd leültem a régen megszokott helyemre. Anyu rögtön palacsintát pakolt elém.
- Hogy aludtál?
- Jól. Régen nem aludtam ennyit. – mosolyogtam rájuk. 
Hamarosan leültek mellém, és kellemesen csevegve fogyasztották el a reggelit. Én nem nagyon szóltam, hamar befejeztem, és elvittem a tányérom. 
Anyuval a reggeli után indultunk a városba. Elsőként az ő dolgát intéztük el a postán, és pár hivatalban, majd bementünk a városi könyvesboltba, ahol a speciális témájú könyvek között hamar megtaláltam a tankönyvem. A pénztárhoz vittem, és a tanulódíjas kártyám felmutatva, kifizettem a felárat. Anyu a kocsiban várt, beugrottam mellé, és mehettünk is a sulimba. 
A KTKA épülete ott magasodott előttem, amikor anyu becsapta az ajtót, és elhajtott. Nosztalgikus érzés telepedett rám, amikor a hatalmas homlokzatra néztem, és felelevenedett előttem az első itt töltött nap, valamint az utolsó is. 
Pár pillanattal később azonban abbahagytam a gondolkozást, és felfelé sétáltam az ódon lépcsőkön. A hangjuk ölesen hallatszódott a lábaim alatt, az épületben kellemes hűvösség uralkodott a vastag falaknak köszönhetően, amelyek alapjában nem voltak jellemzőek az épület gótikus stílusára, de valamiféle újításnak számított a tervezésben, mivel a román koron alapulva vastag falakkal látták el. 
A tanárik irányába fordulva megcsapott a jellegzetes hang: beszélgetés mindenféléről: diákokról, dolgozatokról, érdemjegyekről, évvégi és félévi eredményekről, kompetencia-tesztekről… A tanárok egy része ismerős volt, már hang alapján is, de voltak olyanok, akiket képtelen voltam hova tenni. 
Végül nagy levegőt véve bekopogtam. A csevegés elhalt, egy szék nyikorgott, míg végül egy teljesen ismeretlen nő nyitotta ki az ajtót. 
- Hát te meg ki vagy lányom? – kérdezte. Nem nyitotta ki teljesen az ajtót, azonban Ms. Hamiltont a régi irodalomtanárom így is észrevettem. 
- Ő Nova! Nova Thompson! – mondta lelkesen, mire azonnal szélesre tárult az ajtó. – Milyen régen láttunk! Hogy vagy? – kérdezte.
Beléptem a nagy, asztalokkal tömített helyiségbe. Az ismerősök kedvesen mosolyogtak, akik pedig még sosem hallották a nevem, azok pedig kérdőn figyeltek. Végül a volt biológiatanárom szerzett egy széket, és már le is ültetett egy bögre kávéval a kezében. 
- Hogy megy az orvosi? – kérdezte.
- Jól. – kortyoltam bele a kávéba. – Előre letettem a vizsgáimat, hogy amikor a többiek szóbeliznek, és vissza tudjak jönni egy kicsit. Kanada nagyszerű hely, minden rendben van.
- Nagyon hideg van? – kérdezte a földrajztanár.
- Hát ilyenkor igen, meg szerintem még márciusban is az lesz. De legalább van egy pár hetes nyár, amiből szokásosan semmit sem fogok érzékelni. – nevettem. 
- Melyik városba is mentél? – folytatta a kérdezősködést.
- Montréal. A McGillre járok.
- Angol nyelvű képzésre? – az irodalomtanárom közelebb húzta a székét hozzám.
- Igen, a francia betelt már hamarabb. 
- Általános orvosi képzésre, vagy mire? – az eddig csendben ülő történelemtanárom Mr. Hampton először szólalt meg.
- Igen, de mellette az első gyakorlati évemet is csinálom, így idén diplomázok, és teszem le az orvosi esküt is. 
- És utána? – érdeklődött a biosztanár.
- A szüleim nagyon szeretnék, ha visszajönnek Kaliforniába, de szerintem nem fogok. Szeretem azt a helyet, illetve sok a lehetőség a végzettségemmel. Patológusnak készülök, és néztem álláshirdetéseket, rengeteg hely van, ahova keresnek. – magyaráztam.
A tanári kar egy része elégedetten bólintott, másik része elszörnyedt. Oké, persze, nem éppen az orvosi pálya legszebb része a patológia, de engem ez vonzott leginkább. Az elégedett csapat meg gondolom nyugtázta, hogy Nova Thompson ismét valami nagyba vágta a fejszéjét, és szokás szerint meg is fogja oldani a kialakult helyzetet. 
Csengő vetett véget a társalgásnak, a biológiatanárom felállt, és felém fordult:
- Bejössz egy órámra?

Vele sétáltam végig a régi folyosókon. Az új épület felé igyekezve megszaporodtak az órára igyekvő diákok, engem furcsa szemekkel méregettek, elvégre nem nagy iskola, szinte mindenki képben van mindenkivel, csak éppen én vagyok az, akit maximum a tablókon láttak.
- Melyik osztállyal lesz órája? – kérdeztem.
- A 10/b-vel. 
- Biológia-osztály. Mit tanulnak? 
- Az emberi test mélyrészletességét vesszük át. Valamennyire belevág abba, amit te?
- Én most a klinikai gyakorlatokat nyomatom. De körülbelül. – mosolyogtam.
Az osztály ugyanolyan volt, mint akármelyik másik. Kiabáltak, ordítoztak, de a tanár belépésére elcsendesültek, engem pedig zavartam méregettek. Biztosan gondolták, hogy nem leszek az osztálytársuk, hiszen azért a huszonhárom évemmel sokkal idősebbnek néztem ki a tizenhat éveseknél. 
- Bemutatom nektek Nova Thompsont. Nem, nem lesz új osztálytársatok. Nova öt éve ballagott ebből az osztályból, most pedig végzős egy kanadai orvosi egyetemen, Montréalban. A vizsgaidőszak alatt visszajött, most megnéz egy órát. Lehet tőle kérdezni is, ha szeretnétek. – mondta, majd megállt az asztal előtt, és nekitámaszkodott. Követtem a példáját. 
- Nehéz az orvosi? – kérdezte valaki a hátsó sorból.
- Nem feltétlenül. Voltak nehezebb részek, voltak könnyebbek. A végzős év a legjobb, legalábbis a saját tapasztalataim szerint, mivel most már jellemzően klinikai gyakorlataink vannak, kevesebb előadással, és ezekből is kell majd vizsgázni. Még jobb, hogy a megtanult dolgokat nem kell mind hasznosítani.
- Melyik városban vagy? – kérdezte egy másik hang.
- Montréalban.
- És beszélsz franciául? – ugyanaz a lány tette fel a kérdést.
- Igen. 
- És milyen orvos leszel? 
- Patológus. – ez osztály nagyobb része érthetőleg bólintott, de néhány arcon láttam, hogy nem értik. – Szövetmintákkal és halottakkal fogok foglalkozni. 

Hazafelé busszal mentem. Tömött volt a jármű, de ez a turistaszezon kezdetével nem volt valami nagy durranás. Nem sikerült leülnöm, így végig álltam, és az elsuhanó tájat néztem, míg meg nem csörrent a telefonom. Martin nevét jelezte ki a készülék.
- Mi van, már megint felébredt valaki?
- A patológián vagyok, úgyhogy itt inkább ne ébredjen fel itt senki, mert én majd örvendezek, neked meg nem lesz rá racionális magyarázatod, és emiatt depressziós leszel, majd az olimpiai stadion kilátójára akasztod fel magad. 
- Milyen szép jövőkép. Na mi van?
- Ezt akartam megkérdezni.
- Mármint?
- Istenem, de nehéz veled… - röhögte el magát. – Mit csináltál ma, hogy vagy, milyen az idő…
- Nos, én ma a régi iskolámban voltam bent, lecsekkoltam a mostani tízedikeseket, kikérdezést játszottunk, kérdezhettek az orvosiról. Roppant érdeklődőek voltak. – jegyeztem meg cinikusan. Az idő jó, de fáradt vagyok. Ott?
- Hát, itt kéremszépen már csak a pszichológusok vizsgáznak, de ők úgyis átmennek, mert a pszichológián csak negyed óráig kell folyamatosan beszélni, ezek meg olyanok, mint akik most léptek ki a kommunikáció szakról, folyamatosan be nem áll a szájuk. 
- Ella, mi? – kérdeztem most már én is röhögve.
- Moiresettére gondolsz, nem? Az is. Be nem áll a szája. Most éppen a borderline személyiségzavarról magyaráz.
- Gondoltam. Ott milyen idő van?
- Az én kérdéseimet teszed fel? Tanulsz kommunikálni, Nova Thompson? – kérdezte. 
- Persze, csakis. 
- Egyébként kivételesen nem olyan rossz, hideg van, de süt a nap. Lassan jön a tavasz.
- Itt meleg van. – mondtam, és elgondolkoztam azon, hogy Martin nem is tudja, hol vagyok, és meg sem kérdezte. Kedvesen átugrottam a tényt. – A kórházban minden rendben van?
- Aha, Heidi állapota javul, de nem beszél, fennáll a katatón állapota. 
- Na, egyre több skizofrénünk lesz. 
- Jó, a megfigyeltben lévőnket ne bántsd. Heidi pedig nem mutat személyiségzavaros jellegeket.
- Kivéve a katatónia. – jegyezte meg.
- Oké, de csak nem lett amiatt skizofrén, hogy valami unatkozó nekiesett egy késsel! – vágtam rá.
- Ki tudja, lehet, hogy előtte is vallási fanatikus skizofrén volt. Akármi megeshet.
- Kanadai létedre szépen mocskolod a montréali zárdák tekintélyét.
- Hát figyelj, az optimizmus fontos, de a realizmus is. 
- Ezt nem tagadom. – adtam meg magam a feltételezésének. 
- Na, látod. Mit gondolsz, mennyi esélye?
- Faggatózással, vagy anélkül?
- Nem engedjük be hozzá egyelőre a zsarukat, de Moiresette nagyon próbálkozott. Ő sem mehetett be. 
- Helyes. Nem kellene stressznek kitenni, akkor talán könnyebben visszaemlékszik. Milyen gyógyszereket kap?
- Tirana-t. A hegeire, mivel fájnak neki, de mással csak az infúzióval nyomatjuk, mert ugyebár enni nem képes. 
- És hogy bírjátok? – nem szoktam másik kedve-kénye iránt érdeklődni, de úgy éreztem, hogy egy nehezebb beteg és az orvosi utolsó féléve mellett megengedhetem a kérdést. 
- Hát elég jól, ha azt nem vesszük, hogy Moiresette nem bírja elviselni, hogy nem juttathatom be. 
- Én múltkor leöntöttem egy pohár vízzel, attól többé-kevésbé lenyugodott. Faggasd ki, hátha elhagyta a pasija.
- Nincs kedvem vigasztalni, abból mindig ugyanaz lesz. 
- Szex?
- Hát, ha hamarabb észbe kapok, akkor csak csók.
- Elég rossz pszichológus lennél. Ugye tudod, hogy nőben ezt kurvának nevezik?
- Persze. Mondjuk, minden tiszteletem azoké a pszichológusoké, akiknek nem ez a módszerük. 
- Persze, ti ilyenkor jó pasik vagytok, mi meg feslett ribancok lennénk, ha ezt csinálnánk. 
- Persze, most mesélj még valami feminista dolgot, hogy lenyugodj, oké? 
- Mesélek is! – közöltem határozottan. Martin kijelentései kicsit felidegesítettek, de azért szórakoztattak is. Elvégre ha olvasnám az elmondott sorainkat, akkor biztosan nevetnék rajtuk. 
- Mesélhetsz, de üres telefonba, mert nekem lassan mennem kell.
Köszönés nélkül letette a telefont, mégsem hatott rám hideg zuhanyként a dolog, vagy bántott meg. Mintha a félbehagyott beszélgetésünket akármikor folytathatnánk. Furcsa érzés volt, mert jó ideje nem volt ember, akivel tartósan beszélgettem volna, saját magamat kivéve, mert gondolom az antiszocialitásom láttára senkinek sem támad kétsége afelől, hogy szoktam magamban beszélni, monologizálni. Ezzel együtt járt, hogy a beszélgetésünkben sokszor elgondolkoztam azon, mit is kellene mondanom, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Nem mintha nagyon érdekelt volna, ki mit gondol rólam, de az volt a benyomásom, hogy Martinnal fél évig még együtt fogunk tanulni, Heidi miatt pedig jobban össze leszünk kötve, akkor nem lenne rossz, ha bírna is mellette. Ugyanis nem szeretem, ha valaki kimutatja, mennyire nehezen viseli el a társaságom, Martin pedig szókimondónak tűnt.
A buszról való leszállásom után egyenesen hazamentem, és a melegre való tekintettel lezuhanyoztam, majd fürdőruhát vettem. Szokásos, teljesen egyszerű fekete darab. Oké, az egy dolog, hogy ezzel lehet a legjobban kitűnni egy kaliforniai strandon a sok, nagyon különleges ruhát hordó ember mellett. Felkaptam hozzá a bordó rövidnadrágom meg egy háromszögmintás fehér, lenge haspólót, amit nagyon szerettem a strandra hordani, mert szellős, könnyű viselet volt. A legfontosabb dolgaimat a strandtáskámba pakoltam, a lábamra barna sarut húztam, és beköszöntem anyuéknak az ő részlegükre. 
Hirtelen csapott meg a dögmeleg a légkondicionált lakás után. Egy másodpercig szoktattam hozzá a szervezetemet, majd arra jutottam, hogy máskor lassabban kell kijönnöm az ajtón, mert ez a gyors klímaváltozás nekem nem kedvez. 
Az utca megtelt emberekkel reggel óta. Kissé félve néztem körbe, ugyanis semmi kedvem nem volt összefutni a régi osztálytársaimmal. Persze, gyerekesen hangzik mindez, hiszen lassan öt év eltelt már a ballagásunk óta, de tudtam, hogy ők mind Kaliforniában maradtak, ergo, akármikor összefuthatok velük. Viszont szégyenkeznivalóm sem volt, amiért bujkálnom kéne: elvégre tisztességes munkám van, egyetemre járok, az egyik legnehezebbre, viszonylag jól is nézek ki, és az életem is rendben van. 
Az azonban egy dolog, hogy éreztem, akármelyiknél erősebb, okosabb vagyok. Az egy dolog, hogy még több önbizalmam lett azóta, mióta nem ismerem őket. Az egy dolog, ki vagyok most. De amint akár az egyiküket is megpillantottam – kezdve attól, hogy megszakítottuk a kapcsolatot – azonnal ugyanaz lettem: Nova, a csendes, zseni kislány, aki kiállt magáért, de a legtöbben annyira lenézték, hogy ő már észre sem vette. Már a közelségük a szorongást hozta ki belőlem. Tudtam, hogy túl szubjektívek ahhoz, hogy egy esetleges nézeteltérésben azonnal magukat kiáltsák ki győztesnek, ezért is éreztem biztonságban magam a KTKA falai között: ott idősebb tanárok voltak, akik a racionális érvekre épülő vitában mindig nekem adtak igazat. A Világban azonban nem hurcolászhattam őket magammal. 
Arra gondoltam, hogy ha mindezekkel az emberekkel később, a húszas éveim közepén találkozok, minden más lenne: rosszkor értek a velük kapcsolatos impulzusok, a rossz korban, amikor a kicsi Nova csak kezdetlegesen volt olyan, amilyenné vált. Ezért sem szerettek: mert jól tudtam, ha jól csináltam valamit. Most meg még jobban utálnának, ha ismernének: mert most már sokan tisztában vannak vele, hogy valamit jól csinálok. 



2014. december 11., csütörtök

07. Chapitre

Hy Housers!
Bár az előző résszel későn jöttem, attól még tartom a csütörtököt, és most érkezik a hetedik fejezet is. Nekem nagyon zűrös hetem volt, kedden egész nap Pesten voltam, az előző héten is sokat hiányoztam nyílt napok miatt, és így nagyon sok dologgal le lettem maradva, főleg dolgozatokkal. Holnap például kettőt is írok, a jövő héten minden nap párat, hétfőre pedig még verset is kell tanulnom. Emellett szombaton suli, és lennének még drámás programjaim is, de én szombaton ahelyett, hogy kis iskolám több színjátszós diákjával együtt a helyi gesztenyesütési bulin adnék elő valamit, ZTE meccsen leszek. Már nagyon régóta készülök rá, a tavalyi bajnok PEAC Pécs játszik a ZTE-vel, akiknek persze szurkolok, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz jó vége a találkozónak. 
Hogy visszakanyarodjak a történetre: készül a tariler, így hamarosan azt is megnézhetitek, remélem mindenkinek tetszik majd!
Ez a rész körülbelül 2000 szóból áll. :)
Jó olvasást kívánok!
xXx. Alice

^.^

"- Ha az ember nem képes a kedvességre, akkor mért van rá szavunk? 
- A lételméleti bizonyíték: a szó létezése hozza a koncepció létezését."
A régi szobám a házunk első emeletén volt. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. A falakat bordóra festették, a bútorok juharfából készültek. Az ajtóval szemben a sarokban állt a hatalmas franciaágy, amit anyuék a ballagásom után vettek, mivel „már felnőtt vagyok”. Nem igazán értettem az indokot, de örültem neki. 
Az ágy nem fallal szomszédos oldalán éjjeliszekrény állt, rajta olvasólámpával, zsebkendőtartóval. Mellette a szemben lévő falig érő, körülbelül két méter hosszú kanapé állt. Ha jobbra néztem a polcaimat láttam, az egyik hatalmas hellyel adott lakást a könyveimnek, bár nem volt tele, ugyanis egy elég jelentős mennyiséget Kanadába vittem magammal. Alatta, a mély, fiókos tárolók a régi tankönyveim és füzeteimet tartalmazták. A zárt szekrényekben az ágyneműhuzataim, törölközőim, itthon maradt ruháim foglaltak helyet. Balra az íróasztalom állt, felette parafatáblával, amire szinte az összes közép- és általános iskolás díjam volt kitűzve. A mellette álló polcon a sportkupák díszelegtek. A kanapé felett majdnem falnagyságú ablakom volt az óceánra nézve. A lábam a barna padlószőnyegbe süppedt.
A bőröndömet az ágyra tettem, és kivettem belőle a legfontosabb dolgokat. Ellenőriztem a laptopom, hogy nem-e lett baja a képernyőnek a nyomástól, majd kiraktam az asztalra. A benne lakozó tankönyveket az ágyra dobtam, a ruháimat benne hagytam, ugyanis feleslegesnek tartottam pár napra kipakolni. Ezt ledobtam az ágy végébe, majd a hosszú helyett egy rövidnadrágot kerítettem a szekrényből. Sosem vittem el Kanadába a nyári holmiimat, nem volt rá szükség. Itt azonban annál inkább. 
A bordó darab ismét harcot vívott a hajammal, aminek hatását csökkentve felkötöttem, így annyira nem vibrált, és nem zavarta az ember szemét. A bokacsizmámat tornacipőre cseréltem, és átmentem a vendégházba.

A vendégház anyuék hatalmas komplexuma volt, az alsó szinten medencével, a felső kettőn pedig szobákkal és apartmanokkal. Anyu hitt abban, hogy családiasabb lesz a vállalkozás, ha kis személyzetet mozgósít, a megérkezésemkor ők éppen a kertet tették rendbe. 
A vendégház kellően el volt szigetelve a mienktől, egy kerítés is elválasztotta, valamint a hivatalos bejárata is máshol volt. A medencéért egy percig sem sajgott a szívem, ugyanis a mi kertünkben is volt.
Volt azonban a két telek között egy kis kapu, hogy ne kelljen nagyot kerülnünk, így azon mentem át. A titkos kis ösvényen a bejárati ajtó felé lépdeltem, és a két kollégiumot összekötő járdarész jutott eszembe. 
Anyu az ajtó előtt várt.
- Már fel lett porszívózva, és a felmosást is megoldották, csak a törölközőkkel és a takarókkal lesz dolgunk. Én lent kezdem, te haladj fentről, az utolsó számtól, és ne felejts el minden szobát kipipálni, amivel végeztél! – mondta, mire bólintottam.
A lifttel felmentem a másodikra, és az utolsótól, vagyis a harmincas szobától kezdtem a huzatolást. 
A szobák nagyjából ugyanolyanok voltak, mindegyik fala világoszöldre és világoskékre (két-két falanként) volt festve, a tenger színeit idézve, a padló fehér hajópadló volt, rajta pedig egyszerű fehér bútorokkal: szobaként változott, hány ágy volt, a harmincas bútorzata egy egyszerű, kétszemélyes lakás volt: franciaágy, szemben vele tévéasztal, tévével, amellett szekrény, illetve recepciós hívógomb. 
Az ágyra dobtam a világossárga ágynemű-huzatokat és beléptem a fürdőszobába. csak úgy csillogott, látszott, hogy már kitakarították. A csempék citrom- és narancssárga színben pompáztak, a bútorok pedig itt is fehérben. Felakasztottam a törölközőket a króm tartókra, és mentem ágyneműzni. 
Hamar végeztem a rám osztott szobákkal, de anyám sem tétlenkedett. Addigra ő már a recepción rendezgette a kulcsokat, és egyeztette a szobafoglalásokat.
- Holnap egy Közép-Európai házaspár érkezik ide nászútra a 26-osba. Ők jelentkeztek be a legkorábbra, már kilenckor itt lesznek, mert úgy száll le a gépük. Utánuk sorban, negyed óránként jönnek. Első nap huszonegy szoba lesz tele, holnaputánra azonban érkezik a többi is, és hétvégére már teltház. – mondta.
- De hát ez nagyszerű. Nagyon sok munka van a teltházzal?
- Igazából csak kedvesen fogadni kell a vendégeket, felkísérni őket a szobájukba, és esetlegesen útbaigazítani őket. Néhánynak programot kell ajánlani, de akik ide jönnek, azoknak már napokkal előre van menetrendjük.
- Akkor nem lesz rossz a nyár. Végülis, amúgy is itthon lennék. Nem hiszem, hogy a nyár alatt sikerül találnom egy lakást Kanadában, főleg, hogy még egy különleges állásajánlat sem talált meg, így azt sem tudom, hol keressem. Lehet, nem is Montréalban kell majd. 
- Hidd el, szívem, sikerülni fog a montréali munka és a lakás. Biztos vagyok benne, hogy ott találsz majd helyet magadnak.
- Nagyon remélem. De legalább csinálok majd valamit a nyáron. 
Igazából nem volt bajom azzal, hogy a szüleimnek kell segítenem. A kortársaimmal ellentétben nem féktelen bulizással töltöttem a nyarat. A diplomaosztásom után olvasással, lakás és munkakereséssel és pihenéssel terveztem tölteni a szabad hónapjaimat. 
Tudtam, hogy anyu fel akarja ajánlani a visszaköltözést. Tudtam, hogy egyszer azt fogja mondani, hogy ha nem találok kanadai állást, akkor keressek Kaliforniában, és akkor segítenek. Nekem azonban nem volt kedvem visszatérni ide. Sokkal jobban szerettem a hideg éghajlatot, Kanadát, egypár hónapot bírtam csak ki maximum a mediterránon. A szüleimtől való segítségkérés pedig a meghátrálást jelentette volna, amire képtelen lennék. 
Miután végeztem, visszamentem a házba, felkaptam egy pulóvert, és közöltem a nappaliban ülő apuval, hogy elmentem sétálni. A házból kilépve átfutottam az úton, és máris a parton találtam magam. A homok gyorsan beszökött a cipőmbe, így levettem, és a kezembe kaptam, majd a vizes homokhoz sétáltam. Kellemes volt a talpamnak, a kikötő felé sétálva pedig a vizet néztem. Sötét volt, de rengeteg hajó világított rajta, akik megközelítették a partot, hogy a távolabbi dokkokban könnyen kiköthessenek.
Miközben mentem, dalokat dúdolgattam, élveztem, hogy egyedül vagyok. A világítótorony fénye néha átcikázott rajtam, hamarosan egyre több vitorlást láttam, ahogy a kikötő felé közeledett. Elsőként az elit yachtkikötőt értem el. Egy pillanat gondolkozás után kiléptem a fahídra, és kifelé igyekeztem. 
Tudtam, hol parkol a Frenchise. De hogy mi is az? 
Volt egy unokatestvérem, Franklin. Ő volt anno a gimi sztárja, csodálatos válogatott kosárlabdázó, izmos srác, a földrajz szakon. Ő volt az, aki mindig is kedves volt velem, mert hát apai ágon rokonok vagyunk, de egy nagyobb balhé után kitették, így egy állami iskolát boldogított tovább. Ő tipikus Los Angelesi volt.
Vázolom, mit jelent az. 
A tipikus LA-lakos, Lakers szurkoló, vagy éppen ott játszik, profi röplabdás, királyul hajózik, vezet a yachtokon át mindent, amit csak lehet. Egész nap a parton van, társasági ember.
Franklin Thompson pontosan ilyen volt. 
Megpillantottam a vitorlást a fahíd végén. Simán észrevehető volt a felmatricázott árbócával, a kifelé álló bummal. 
Franklin bent ült. Ahogy közeledtem, meghallotta a lépteimet, és felém fordult.
- Nova! – üdvözölt sajátosan. 
- Frank. – mosolyogtam, és leültem mellé a hajóba.
- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte, miközben helyet szorított nekem. 
- Előre letettem a vizsgákat, és most hazautazhattam pár napra. Inkább te mesélj, neked izgalmasabb az életed. 
- Itt mindenki jól van. Ha minden klappol, akkor jövőre foglalkoztatott közgazdász leszek. – mondta büszkén. 
Na igen. Miután balhékkal tűzdelve leérettségizett, két évig nem csinált semmit. Amikor engem felvettek Kanadába, és elmentem, rájött, hogy neki is csinálnia kellene magát az életével, nem elég az, hogy a Lakers kispadosa, így beiratkozott ő is az egyetemre, jobb híján közgazdaságtanra. 
- Na, az jó. Én meg patológus.
- Látod, hullákkal foglalkozni még mindig jobb, mint gazdálkodni. Mondd, Nova, mi a rákot csinál egy közgazdász? 
- Közgazdálkodik. Ezt remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy a patológus mit csinál.
- Hát hullahoppozik.
- Ja, meg szövetmintákat elemez. Szóval nem csak mellkasokat fogok vágni.
- De hogy bírod? Nem undorító?
- Nem. Az emberi test nem undorító. Még a kötőszövetek sem. Nézd, vannak gáz dolgok egy klinikán, ha élőkkel foglalkozik az ember, de nekem ezekhez közöm se lesz.
- Miért, most mi dolgod velük? – kérdezte.
- Hát most éppen klinikai gyakorlatok vannak, meg a gyakornoki év előhozva, valamint az ösztöndíj-kiegészítésem is abból áll, hogy a krónikus elfekvőben gürizek. 
- Akkor mit keresel a műtőknél? Múltkor mesélted…
- Hát, a munkám igazából a krónikusban van, azért fizetnek. Gyakornokként mindenhol vagyok, még az ambulancián is, a sulis klinikai gyakorlat van a műtőknél a traumatológián. 
- Oké, értem. – bólintott a sötétbe. – Akkor van dolgod.
- Van, de élvezem.
- Gondoltam. 
- Mi van Monicával? – kérdeztem. Monica Belurossi-val már pár hónapja együtt voltak, egyszer össze is futottam a lánnyal, és mivel nem volt nagyon gázos, áldásomat adtam a kapcsolatukra, elvégre hadd döntésék el ők, kivel járnak. 
- Szakítottunk. Nem ment ez nekünk.
- Ki vele. Megcsalt legalább? – kérdeztem rá. 
- Nem, nem… Elment New England-be, és úgy jött haza, hogy van valaki, aki fontosabb az életében nálam. Egy Boston játékossal! Nova, egy Boston játékosra cserélt le! A legősibb ellenségeim azok a marhák! A gyerek ráadásul center, érted, center!
Mivel mellette vágnom kellett a kosárlabda szabályait, így csak bólintottam. 
- Én meg egy kicseszett bedobó vagyok, amiből van vagy húszezer a világban! Személyes sértésnek vettem!
- Ne is haragudj, de a lány nem a csapatot csalta meg, hanem téged! Szóval minimum, hogy személyes sértésnek veszed. – nyugtattam. 
- Oké, ne beszéljünk rólam. – legyintett. Hirtelen megváltozott az arca. – Monica le van szarva, nagy ívben! Mi van veled meg a pasikkal? 
- Semmi. Nincs senkim.
- Persze, meg el is hiszem. Add ide a telefonod! – kikapta a kezemből az IPhone-t, és egy mozdulattal feloldotta. – Tessék, utolsó két hívás valami Martin-tól! Még szerencse, hogy nem francia a gyerek! Mondtam, hogy franciával ne kavarj!
- Nem kavarok vele, egy helyen dolgozunk. Az első hívás a repülőtéren volt, a második pedig azért, mert felébredt egy betegem, és éppen ő volt bent.
- És ki tudja, miről beszéltetek még a bizonyos beteg mellett. – forgatta a szemét. – Csak szedj össze valakit, Nova. Elég neked már az egyedüllétből. ha jössz nyáron, palival gyere, vagy én kerítek melléd az ürgét, és az nem lesz csóka!
- Te meg találj magadnak egy Lakers szurkoló csajt!
- Nos, nekünk egymással kéne összejönnünk. Te Lakers-szurkoló  vagy, én meg intelligens.
- Nos, én hamarosan leteszem az orvosi esküt, meg a Hippokrátészit is, és mindkettőben van utalás a páciensek felé a példamutatásra, és arra is, hogy ne okozzak vérfertőzést, úgyhogy ezt hagyhatod. 
- Ja, igaz, neked példát kell mutatod a hulláidnak. – hagyta rám. 

Nyolcig ültünk egymás mellett a vitorlásban, addig rengeteg hajó befutott mellénk, a közeli dokkban is történtek dolgok, meg az égen is: a LAX leszállópályája éppen a fejünk felett volt, így hatalmas, kivilágított gépek érkeztek meg LA-ba. Hatalmas robajjal ereszkedtek, méltóságteljesen. 
- Emirates! – böktem a gép felé.
- Honnan tudod? – kérdezte kiabálva a hangzavarban.
- Az alján a piros rész, a légitársaság jele. Ott az AirCanada lesz, ami jön. – mutattam a távolba.
- Jaj, Nova, ne bomolj!
- Komolyan, ott van rajta a jel a hajtóműveken! A juharfalevél!
- Jólvan, a kiskanadai ne menőzzön.
Nyolckor fejeztük be a játékot.
Frank a másik irányba ment haza, míg én visszasétáltam a parton. Anyuék otthon már vacsorával vártak, de nem voltam túl éhes, főleg amiatt, hogy aznap sokkal többet ettem, mint szokásosan. Inkább csak felmentem a szobámba, és az ágyra fekve bekapcsoltam a gépet, és elővettem a lefénymásolt anyagokat. Egy kis nyomozással akartam megkoronázni a napot. 
A Google segítségével hamar kiderítettem, hol is van az a bizonyos zárda, ahol Heidi lakott. Egyházi területen állt, természetesen, egy hatalmas templomi parkban, St. Laurent-ben. Az internetes cikkek között gyorsan megtaláltam azt, amely a bezárásról beszélt, és elmondta, hogy Parc du Mont Royal-on kaptak az apácák lakást, amíg nem lesz új helyük. Bingó. Heidi is ott lakott, szóval eddig minden stimmelt. Az össze megosztó, kommentelő, kattintó tudhatta, hol is vannak az apácák. Ezzel nem tudtam szűkíteni a kört, a vélhető támadó felé, így mással próbálkoztam. 
Csak az volt a baj, hogy nem volt más szálam, így sóhajtva lecsaptam a gépen tetejét, és a fürdő felé véve az irányt, lezuhanyoztam. 

És akkor a kérdések:
01. Mit gondolsz Frank-ről?
02. Mit gondolsz Nova és Frank kapcsolatáról?
03. Mit gondolsz, mennyire lesz hangsúlyos a családi szál a történetben?