12. Chapitre

Hy Housers!

El sem hiszitek, mennyire boldog vagyok. Nem bírom magamban tartani, miszerint FELVETTEK A ZALAEGERSZEGI ZRÍNYI MIKLÓS GIMNÁZIUM EMELT ANGOL ÉS MATEMATIKA OSZTÁLYÁBA! Nem vagyok sírós típus, de amint megtudtam, bőgtem. Négy éve gürizek mindezért, és benne vagyok. Felvettek. El sem bírom hinni.

Azt hiszem, ez a löket kellett a fejezethez, amit végre megkaptok. Köszönöm a türelmet, köszönöm azokat a feliratkozókat, akik azokban a hetekben is követtek, amikor nem értem a géphez sem. Köszönöm, hogy elhittétek, hogy elszakadt a töltőm, hogy hajtok a felvételimre, köszönöm. Nekem ez mindennél többet jelent.
Ma én is tortát sütöttem. Nem nehéz kitalálni, kire hasonlítok jobban a két főszereplő közül :D

Jó olvasást! 

xXx. Alice

"Nincs jobb orvosság a boldogságnál. Maximum a nevetés."

-          Jó, akkor most mit adjak? – kérdeztem a cukrászda konyhájában állva. Martin mellettem adta az instrukciókat, bár fél órámba került, hogy rájöjjek, itt most nem értek semmihez, úgyhogy ő a főnök.

-          Szerintem ha a lisztet ideadod, akkor az megfelel. – közölte.

A kezébe nyomtam a dobozt, ami a felirat szerint lisztet tartalmazott, majd a pultnak támaszkodva figyeltem Martint. Világoskék nadrág volt rajta, fekete pólóval, bár azon már éktelenkedett pár folt.

Martin azzal a kéréssel hívott meg, hogy megtanít sütni, de valójában csak ő sütött: én őt néztem. Bár szerény véleményem szerint a „szexi” szó egyénfüggő és relatív (akárcsak minden más, de ez nem fontos), de őt annak jellemeztem volna. Valahogy megfogott: más volt, mint az évfolyamunk unalmas, közönséges orvostanhallgatói, vagy a KTKA eminens diákjai. Valahogy sokkal szabadabb volt, valaki olyan, aki sok mindenbe belekóstol, és sok minden érdekli. A vele töltött idő izgalmas volt, sosem támadt kedvem elaludni, és valahogy a stílusa is megragadott. Egyszeriben (jó, ez jól hangzik, meg minden, de igazából előző este) azon gondolkoztam, hogy én összejönnék vele. Jó, laikus emberek mondhatják, hogy jajj, hiányzik a szerelem, de én valahogy nem tudtam, milyen is lehet az valójában, így a könyvek leírásainál ragadtam le: Ha másik túlélési esélyei jobban izgatnak a sajátodnál, az a szerelem. Bár ez nem teljesen igaz. Ha ő éli túl, szomorú lesz, hogy én haltam meg, de ha ő hal meg, nekem lesz nehezebb, ergo huszonkettes csapdája. A szerelem a huszonkettes csapdája.

Miután ezt a remek filozófiai okfejtésem lejátszódott, közelebb léptem a pulthoz, és a mozdulatait néztem. A torta aljára készülő vékony tésztaréteget gyúrta, az erős kezei szántották a tésztát. Egyszerűen szexi volt, ahogy a tészta örvénylett az ujjai között. Feltűnően nagy tenyerei voltak, amik valahogy képesek voltak feltüzelni. Úgy döntöttem, bedobom magam, hátha észreveszi.

-          Megpróbálhatom? – kérdeztem rápislogva. A szemembe nézett, majd elmosolyodva utat engedett a tésztához. Direkt rögtön léptem, közben pedig a combommal az övéhez értem, természetesen nem véletlenül. Nem mozdult el rögtön, mintha várt volna egy pillanatot, hogy mellém lépjen. Felmosolyogtam rá, mire ő is.

-          Gyere, segítek. Nem tudom, mennyire erős ehhez a kezed. – A lisztes kezével legyintett egyet amolyan „az se baj, ha semennyire” címszóval a felsőtestem előtt, mire a fehér cucc egy része a fehér pólóm kötött ki. Egy pillanatra mintha megállt volna, rám nézett, mire elröhögtem magam.

-          Ugyan már, kijön. – közöltem lazán. Idegesített a tudat, hogy olyan volt, mintha félne tőlem, vagy a haragomtól, hogy összekoszol, vagy valami… Azt akartam, hogy ne parázzon tőle, hanem ő maga akarjon összekoszolni.

A tenyereit az enyéimre tette, és úgy próbálta megmutatni, hogy is kell ezt. Már az egy érzés volt, hogy átfogja a tenyereimet. Nagyon kicsi kézfejeim voltak, ezt sokan mondták már, apai ágon öröklődve, így teljesen át tudta őket fogni. Közben elkerülhetetlen volt, hogy kissé mögém kerüljön, és egyik kezével az egyik, másikkal a másik oldalamon karoljon át. Így már szinte hátulról ölelt át, bár egyelőre csak tésztagyúrás céljából.

Miután tökéletes lett a tészta, rövid szünet következett, míg a tepsi aljába nyomkodtuk. Ilyenkor sajnálom, hogy alapvetően magas vagyok: egy alacsony lány mellei közé könnyen benézhetett volna, de mivel közel az ő magasságára nőttem ez lehetetlennek tűnt.

-          Mi jön most? – kérdeztem a konyhapultnak dőlve, egy pillanatra megfeledkezve a szexilány szerepéről.

-          Most megcsináljuk addig a piskóta tésztáját, aztán jöhet a töltelék. – mondta. – Hozol tejet a hűtőből?

-          Persze. – kissé csalódott voltam, mert úgy tűnt, nem igazán válik be nála a dolog. Nem akartam szánalmasnak tűnni előtte, de idegesített.

Lelkesen kevertem a pudingot a tortához. Martin folyamatosan sztorikat mesélt és poénkodott, szóval nagyon jól éreztem magam. Az idő haladtával folyamatosan kerültek a sütőbe a piskóták így nekikezdtünk a tölteléknek. Többször kiestem a szerepből, de nem láttam rajta, hogy nagyon érezte volna, hogy próbálom levenni a lábáról.

Sosem voltam az a csaj, aki tetszeni akart valakinek, és azt hittem, hogy majd ha egyszer akarok, menni fog, mint a karikacsapás. De nem, nem jött össze, Martin továbbra sem látszott lenyűgözöttnek, úgyhogy felhagytam a dologgal, és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy valószínűleg nem érdeklem igazán.

Maga a közeg is frusztrált, végül is egy kisebb cukrászüzemben álltunk: mindenfelé habcsókok, rózsaszínnél rózsaszínebb dolgok magasodtok mellettem, mellette pedig semmi kiírást nem értettem. Valahogy degradált, hogy cukrászkörökben igencsak nehezen mozogtam, ha Martin mondott valamit, hogy hozzam oda, néhányszor még azt se tudtam miről van szó, ami azért igencsak furcsa, kisebbségi komplexussal áldott meg, mondhatom.

-          Anyukád így szereti a rózsaszínt? – kérdeztem, hogy találjak valami témát.

-          Lelkesen rajong érte.

-          A lakásotok is olyan? – érdeklődtem fintorogva. Tekintve, hogy valamiért hivatalos voltam a Martinéknál rendezett születésnapi összejövetelre fontos kérdés volt, mennyit kell rózsaszín környezetben kibírnom.

-          Nem, nyugi, azért apám mentalitása hasonlít a tiédhez. – közölte.

Hamarosan sikerült összeraknunk a felső és az alsó tortát is. Martin leterítette fondanttal, nagyon szakszerű mozdulatokkal, majd a fejünk felett lévő polcról ecseteket, egy üvegtálat és porfestéket vett elő.

-          Szeretsz festeni? – a választ meg se várva nyomta a kezembe az ecsetet.

Csak figyeltem, ahogy kikeverte a sötét, szinte bíborszínt, és a babarózsaszínt, majd a sötétebbiket a kezembe adta. Ellátott még pát instrukcióval a festést illetően, majd elkezdtem mázolni az alsó tortát, míg ő a felsőt nagyon gyakorlott mozdulatokkal kente le a világosabb színnel. Elég sokáig elpepecseltem vele, mert szépen akartam csinálni, de a sors elég kevés művészi érzékkel áldott meg, sajnos. Martin közben vett a sötétebb festékből is, mivel elkezdte a világos tortára festeni a „Boldog születésnapot!” feliratot.

-          Egy dolgot nem értek. – szólalt meg Martin, mire felnéztem a nagy tortából.

-          Hogy miért bíztad rám a festést? – kérdeztem vissza az „igazán gyönyörűre mázolt” tortára sandítva.

-          Hogy mi miért nem járunk még.

Kevésszer állt még meg bennem az ütő, pedig az elmúlt huszonnégy évemben ilyen nem igazán történt. Felnéztem Martinra, és erősen szorongattam az ecsetet a két ujjam között, mintha csak abba kapaszkodnék az érzelmi kilengésem következtében. Nem volt egy jó válaszom se, bár a kérdés elgondolkodtatónak tűnt, úgyhogy közelebb léptem hozzá. Martin ezt talán jelnek vette, és azzal a mozdulattal kapta el a derekam, majd húzott magához. Őszintén bevallva kevés csókom volt még életemben, így tapasztalatlanul próbálkoztam, és fogalmam sem volt, Martin mennyire talál hülyének, hogy még csókolózni se tudok rendesen. Az összes idevágó tanács, például, hogy engedd el magad, egy se ért semmit, bár ezt azért gondolhattam volna.

Miután elengedett, valahogy nem tudtam nem a szemébe nézni. Csak bámultam a szürke szivárványhártyájába, miközben ő valahogy még mindig maga előtt tartott. Nem tudtam, mire gondolhatott, de arra sem emlékszem, én magam mit gondoltam: csak az érzés maradt meg, hogy az arcát nézem meredten.

-       Tévedtem. Te iszonytatóan kreatív vagy. – szólalt meg, amit tényleg nem tudtam hova tenni. Amúgy is borzasztóan összezavart, de éreztem, hogy erre a választ nem a szemében kell keresnem. Megfordultam tehát a karjaiban, és meredten bámultam a tortára, amit ő már lefestett: a világos rózsaszín közegen egy hosszú, bíbor vonal húzódott, a bűnös pedig a kezemben lengedezett még mindig.

-          Basszus. – szólaltam meg. Hirtelen elöntött az érzés, hogy a teteje most miattam kárba veszett, csinálhatjuk újra. Azt hittem, Martin szenvedélyes ember lévén ki fog akadni rám.

-          Nyugi, megoldom. – közölte, majd kikapta a kezemből az ecsetet. Ezúttal örültem, hogy kikerült a kezemből, mivel biztos voltam benne, hogy egyéb gondokat is okozhatnék vele. – Festünk egy virágszálat. – a derekamat továbbra is átfogta a jobb kezével, a ballal rajzolt. A vonalam tetejére rózsavirágzatot kanyarintott, mellé néhány levelet. Csak néztem a keze mozgását, és elbűvölt, ahogy a minták kanyarognak. Hamarosan már a felirat is ott díszelgett a rózsa mellett.

-          És most? – kérdeztem, miközben még mindig magammal próbáltam tisztázni a helyzetet.

-          Most megcsináljuk a virágokat. – közölte. Elengedte a derekam, és a már kinyújtott fondantból vágott egy kisebb darabot. Kettőt se pislogtam, már egy kis rózsa volt  kezében.

-          Ezt hogy a fenébe művelted? – kérdeztem hitetlenül.

-          Csak össze kell sodorni. Akarod festeni őket? – kérdezte nevetve.

-          Persze, add csak. Képes vagyok rá. – erősködtem.

Martin megcsinált vagy húszat, mindegyik aljába fogpiszkálót rakott, és a nagy darab fondantba szúrta őket, majd nekilátott az alsó tortán elvégzett ámokfutásom kijavításához. A nagy, szakszerű mozdulataival kente le újra a bevonatot, így már nem nézett ki olyan szörnyen, mint amikor én mentem át rajta.

-          Láttad már, hogy rakják össze a többemeletes tortákat? – kérdezte.

-          Nem. A fizika szerint be kéne rogynia. – közöltem.

-          A cukrászok nagyszerű fizikusok. Kitámasztják. – mondta mosolyogva.

-          Na, oszd meg velem a titkot. – nyaggattam, mert úgy tűnt, nagyon el akarja mondani.

-          Nézd meg. – nyúlt a kezem után, és odahúzott a pulthoz.

Csak néztem: egy kör alakra kivágott kartondarabot burkolt alufóliával. Miután ezt befejezte, egy kisebb fúrót vett elé, amit először nem értettem, de aztán leesett, hogy át fogja fúrni a kartont. Meg is tette, elegyengette a széleket, majd hurkapálcákat vett elő. Egy vonalzóval lemérte az alsó és a felső torta magasságát, majd egy bizonyos méretre vágta a hurkapálcákat. Az alsó torta tetején kijelölt a felső torta sütőformájával a kört, ahova az megy majd, és három különböző helyen (A kör egyharmadainak körülbelüli geometriai közepénél) beleszúrta a hurkapálcákat, arra pedig ráillesztette a kartont. Azután vigyázva, hogy fontos legyen, konkrétan beleszúrta a felső tortát.

-          Hát, én mindent gondoltam volna, csak ezt nem. – néztem fel. Martin közelsége csökkentette az aktív agysejtjeim számát.

-          Pedig ősrégi trükk. Egyszerű, és a legnagyobb tortákhoz is ezt használják. Még a nagyon profik is. A Ritzben is. A Hiltonban is.

-          Jó, felfogtam. Most?

-          A rózsákat berakjuk az összeillesztéshez. Nem akarom, hogy kicsit is látszódjon. Ez egy olyan feladat, amit te is meg tudsz csinálni. – közölte röhögve.

-          Jó. – fontam össze „durcásan” a karom. – És te?

-          Én előkészítem neki a helyet. – mondta, majd kinyitotta a hűtőt, és mindenféle tortákat kezdett kipakolni belőle. 

-          Jézus. Mennyit tartotok itt egyszerre? – kérdeztem elhűlve.

-          Van hogy húszat is. – vonta meg a vállát. – Ez új neked, mi?

-          A környezet is új, nem hogy a tortáid száma. – forgattam a szemem. – Kész. Jó így?

-          Milyen alapon csináltad? – kérdezte.

-          Raktam egyet-egyet tizenkettő, hat, három és kilenc óra irányába. Maradt tizenhat, azt pedig elosztottam a négy kialakult részre.

-          Nem csalódtam. – csóválta a fejét Martin.

Megforgattam a szemem, mire felnevetett, és teljesen hirtelen húzott magához. A csókja ugyanolyan jó érzés volt, mint az előző, bár az valahogy túl hirtelen, és mindenfajta bevezetés nélkül történt.

-          És ezzel most mit csinálunk? – kérdeztem.

-          Hát ugye, megy a hűtőbe, aztán feldíszítjük a lakást. Anyámék egy óra múlva jönnek meg körülbelül. – mondta. – Megmutatom a lakást. Nem röhögsz ki, amiért anyámékkal lakok. – jelentette ki.

-          Nem. – közöltem, bár furcsa volt, hogy egy felnőtt ember a szüleivel éljen, de Martin orvostanhallgató volt, ami eleve drága, így legalább a lakást nem fizeti. Rájöttem, hogy nem lehet mindenki tehetős, ahogy mi, és éppen ezért nem találtam ebben kivetnivalót.

Az üzlet hátuljából egy ajtó mögött lépcső vezetett felfelé. A lépcső három emelet magasra vitt, az elsőn volt egy ajtó, de nem azon mentünk be, hanem a harmadikon lévőn.

-          Az Candice lakása. – magyarázta Martin, miközben a kezemet fogva húzott maga után a meredek lépcsőn. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a mozdulatot, bár régivágású emberként azért hiányzott, hogy nem mondjuk ki, mi is van itt. – Itt a miénk.

Nem volt túl tágas a lakás, de rögtön láttam, hogy van benne két hálószoba, ugyanis a nappaliba léptünk be, ahonnan kissé elrejtve nyílott két ajtó. A konyha egy légtérben volt a nappalival, és rögtön láttam, hogy az nem túl nagy, szóval érthető volt, hogy Martin minek hordta le a cukrászati dolgait a nővére műhelyébe.

Ami egyből feltűnt, az a színek harmonizálása és a falakon lévő festmények voltak. Odamentem az egyikhez és leolvastam a nagyon is ismerős aláírást az aljáról.

-          Te csináltad? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.

-          Igen. Gyere, megmutatom a szobámat. –húzott el a távolabb álló ajtó felé.

Mögöttem lépdelt, majd átnyúlt a derekam mellett, és kinyitotta az ajtót. Először azt hittem, tipikus férfias szoba lesz majd, kékkel, ehelyett kávészínű falak fogadtak, barna bútorok, és színes festmények a falakon. Az íróasztalon és a földön festékek voltak szétszórva, ecsetekkel vegyítve.

-          Valami ilyesmit képzeltem el. – jegyeztem meg.

-          Amint elköltözök anyáméktól, végre lesz helyem ezeknek. – vett elő a szekrény mögül egy halom olajfestményt.

-          Jézusom… Ezek alapján mi a fenét keresel te az orvosin? – akadtam ki.

-          Ez egy hosszú sztori. Ha lesz időm, elmesélem. De mivel mindjárt beállít az unokanővérem, ezért nem kezdek bele. Hoz girlandokat.

-          Martin, én nem maradok itt. Ez egy családi ünnep. Én nem vagyok családtag. – ráztam a fejem.

-          Ne idegesíts, persze hogy maradsz. Bemutatlak anyámnak.

-          A szülinapján? Biztos nagyon fog örülni.  – mondtam szarkasztikusan.

-          Hé, csak meg akarja ismerni a barátnőmet. – vágta rá, mire elmosolyodtam. Ezzel az egy megjegyzéssel tisztázódtak az elmúlt percek.

-          De ne most. Hazamegyek, és bemutatsz máskor. Én érezném kínosan magam.

-          Komolyan ezt akarod? – kérdezte kissé eltűnődve.

-          Miért, mit gondoltál? Nem fogok idekontárkodni.

-          Nova, itt lesz az unokanővérem élettársa, az unokabátyám barátnője is…

-          De őket már ismeri! Engem még nem, és nem kell, hogy most ismerjen meg. Úgy is nézek ki, mint egy hülye, összekentem magam mindenfélével.

Martin gondolkozott egy kicsit, majd lenézett rám.

-          Akkor ha hazaviszlek, hogy átöltözz, és jössz mondjuk fél hatra, amikor már megköszöntöttük, és csak beszélgetünk, és akkor bemutatlak neki?

-          Jó. De akkor most vigyél haza. Nem akarom, hogy a rokonaid így lássanak. – kötöttem ki, mire felröhögött.

-          Sok a gond veled, így az elején, mi lesz később?