Itt vagyok a nyelvvizsgám véghajrájában, szóval tessék nekem nagyon szurkolni pénteken és szombaton, ugyanis nagyon fontos nekem a dolog. Mellette igyekszek írni természetesen, jövő héten még havi kömál beküldési határidő, utána az utolsó hetet még meghajtjuk, aztán karácsonyi vásár Pesten, Sopron, szilveszter Pesten, félév, és már félév is... Sajnos idén nem ülhetek a valagamon egész félévzáráskor, ugyanis ez egy nehezebb iskola, tanulni is kéne, szóval most meghajtom magam, aztán kiderül. Más kérdés, hogy be fogom Neki bizonyítani, hogy nélküle se vagyok hülyegyerek.
Ez a fejezet kicsit rövid lett, 1700 szó, de úgy éreztem, itt most nem tudok Nektek többet adni. Nyújtani nem akartam, én így jónak találom, remélem, ti is hasonlóan lesztek vele.
Jó olvasást!
xXx. Alice
^.^
Elég
hideg volt a kórházban, amit nem tudtam mire vélni. Csak a
kórtermekben volt élhető a helyzet, de ott is minden betegnek
plusz takarót kellett adnunk. A nővérpult alatt ültem a
szőnyegen, a radiátornak dőlve, amiből alig volt érezhető
meleg, és egy Heidi állapotának javulását mutató naplót
bújtam. Megígértem Dumontnak, hogy beviszem neki, amint megkapom,
de előtte át szerettem volna nézni, mit is tartalmaz.
Nem
volt túl meglepő a tartalma, untam is. A felében rám hivatkoztak,
a másik felében Madsonra, senki új nem vett részt a kezelésben.
Kezdtem
úgy érezni, hogy túl sok időmet és energiámat emészti fel az,
hogy egy gyilkossági kísérlet végére járjak, ami nem is halad
semerre. Oké, beszállt az SQ, de tudtam, hogy ők innentől saját
maguknak fogják követelni az egészet. Olyan volt lassan, mint a
nyújtott tészta – a cukrász hasonlatok természetesen Martintól
vannak –, folyamatosan csak a már tudott tényeket ismételgettük,
semmi új nem jött, ami esetleg segíthetne. Második (már nem volt
kedvem neveket jegyezgetni. Heidi így is elég személyes lett)
ugyanazokat produkálta, akárcsak Heidi, és amellett, hogy az
elején megvolt az elméletem a regényekkel, kezdett halványulni,
de még mindig kitartottam a hasonlóságok mellett.
Az
elmúlt hónapokban észrevettem magamon a dekoncentráltság jeleit,
így joggal vártam már a nyarat. Munkaképes ember voltam, de azért
kezdtem úgy érezni, hogy az eredeti céljaim elvesztek a nyomozás
során. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam arra, hogy én
valójában patológus akarok lenni, elismert és ünnepelt tudós,
aki megválogathatja, mit tesz meg és mit nem. Ebbe pedig nagyon nem
fért bele a dolog, de ha belegondolok, még Martin se, hiszen egy
független nő nem függ egy férfitól, én pedig kezdtem az
irányába érzelmi függőséget érezni.
Megérkezett
a váltásműszak. Anne belépdelt a pult mögé, így mehettem. Nem
volt kedvem átöltözni, mivel az öltözőkben nagyon hideg volt,
így inkább csak fogtam a ruháim, beraktam a táskámba és
átsétáltam a kollégium épületébe.
A
szobába beérve sötétség fogadott, ami azt jelentette, hogy Becca
bulizik. Így is volt rendjén, elvégre péntek este volt, és neki
ekkor ez volt a rendes, megszokott tevékenysége. Ledobtam a
cuccokat az ágyra és beálltam a zuhany alá. Kellett már.
Éktelen
hanggal kezdődött a kiáltozás, amire azonnal visszafordultam a
folyosón. Két nővér rohant be azonnal Heidi szobájába, és
gondolkozás nélkül mentem utánuk. Üvöltözés hallatszott,
mögöttem megindult az ügyeletes orvos is.
-
Mi történik? - kérdeztem. Heidi rángatózott, de nem tudott
beszélni, csak értelmetlen szavak csúsztak ki a száján.
Eléggé
megijedtem, nem értettem, mi történhetett, de szerencsére az
ügyeletes orvos már intézkedett. Én közben feltárcsáztam
Madsont, hogy jöjjön action van, de mire visszaértem a kórterembe
már el is csendesedett.
-
Thompson, azt hiszem elveszítjük. - mondta az ügyeletes. - Leállt
a szíve. Nem éleszthetjük újra.
-
Merthogy? - kérdeztem vissza ingerülten.
-
Mert ezt hagyta meg. Nem újraéleszthető.
-
Basszameg, egy gyilkossági kísérlet szemtanújáról beszélünk!
- akadtam ki. - Mennyije van?
-
Pár
órát mondok.
Egyszerűen
képtelen voltam akármit is reagálni a helyzetre. Legszívesebben
agyoncsaptam volna a szobában álló összes embert, hogy ezt mégis
hogyan, miért és egyszerűen ilyen gyorsan össze lehetett hozni? A
kezem ügyébe került kiürült kávéspoharat összeroppantottam és
a padlóra dobtam. A vékony műanyag szinte nem is hallatott hangot,
de a dühömet sem csökkentette.
Amilyen
gyorsan csak lehetett, mindenkit a helyszínre trombitáltam. Tierney
és Martin együtt érkeztek, vélhetőleg találkoztak a hallban,
Dumont késett kicsit, Clarknak pedig hírét se hallottuk.
Természetesen Madson már az ágy mellett terpeszkedett, mintha
éppen nagyon a megoldáson gondolkozna, de körülbelül az
járhatott a fejében, hogy haljon már meg, és mehessen
sajtótájékoztatót tartani.
Álltunk
a folyosón, amíg a pap feladta neki az utolsó kenetet. Addigra
beállított Clark egy friss, még éppen meleg papírral, miszerint
az SQ boncolhatja fel a hullát, erre Dumontot kéri fel főnökként,
közreműködőként pedig Jacques Tierneyt, Martin McCordot és Nova
Thompsont.
-
Kicsit triviális nekem ez az összeállítás. - nézett ránk
Madson. Engem sose bírt, Tierneyt se, Martint meg jószerivel nem is
ismerte, és szerintem az se esett le neki, hogy feldobtuk a labdát
az SQ-nak.
-
Ez van. - vettem ki a kezéből, majd a szemébe néztem. - Ezt kell
szeretni.
A
pap kijött a szobából. Itt már tudtam, hogy eljött a vége, nem
tehetünk semmit, ha a szentírás se ébresztette fel, mi se fogjuk.
Martinon észrevettem, hogy nagyon csendben van, lehorgasztott fejjel
állt közöttünk, meg se szólalt. Őt vélhetően lesokkolta az
ügy, amit nem értettem, hiszen ő maga is orvosnak tanul, de
megszokhattam már, hogy ő jóval bonyolultabb annál, mint hogy én,
egy túl racionálisan gondolkodó egyén megértsem.
Heidit
végül lekapcsolták és hivatalosan is halottnak nyilvánították,
így körülbelül minden reményem elszállt, hogy kiszedünk belőle
valamit is. Új megoldások után kellett néznem, így amíg a
többiek gyászolva álltak az ágy mellett már vettem a kabátom.
Nem szabad leragadnunk a haláleseteknél. Csak hátráltatnak. Hány
katonát lőttek le, miközben a halott társát bámulta? Nem
akartam halott katona lenni. Amíg nem halt meg senki, orvosi
játszmának tűnt. Innentől kezdve vérre megy. A műtőket
elnézve, szó szerint.
Nyitódott
az ajtó az SQ-n belüli irodában. Felnéztem a hangra. Martin,
Tierney, Dumont és Clark léptek be rajta, és erősen meglepődtek,
gondolom nem sejtették, hogy itt találnak. Az egyik begurított
boncasztalon ültem, a kezemben Heidi aktáit olvasgattam, de
Másodikon gondolkoztam.
-
Hát te?
-
Alternatív lehetőségeken gondolkozom. Elég ihlető a hely. -
jegyeztem meg, körbemutatva. Valójában cinizmusnak szántam, mivel
sivár, tipikus fehér, kissé rendetlen iroda volt, de Clark úgy
néz ki, nem vette a lapot, mert megköszönte.
-
Na,
és ez az ihlető környezet segített? - kérdezte Dumont.
-
Nem. Valahogyan nyomoznunk kéne. Gyanúsítottat találni. Heidi
múltjában turkálni. Ella megint hol kujtorog?
-
A zsarukkal van, mivel gyilkosság lett az ügy.
-
Idetolhatnák már azok is a képüket, hátha tudnak valamit.
-
Elég indulatos vagy. - nézett rám Tierney.
-
Mert haladnunk kéne, azt hiszem.
-
Jólvan. Most azt fogjuk játszani, hogy amint lehet, a kedvenc
Marzinunk és Novánk megkeresi Ellát a helyi rendőrségen, elhoz
mindent, amire az van írva, hogy Heidi Claudel, az se érdekel, ha
egy másikról van szó. - jelentette ki Dumont. - Aztán szépen
átnyálazzuk gyerekek, olyanok leszünk mint a krimiregények buzgó
laborosai, CSI-osok, engem nem érdekel mihez hasonlítjátok
magatokat, még idén szeretném ezt lezárni, vegyétek úgy, hogy
addig nem kaptok diplomát, amíg elő nem szeditek, ki is áll
emögött. Kvittek vagyunk?
-
Természetesen. - válaszolta Martin. Én is bólintottam.
-
Akkor hajrá, lehet menni, nem tudom, mire vártok, fussatok,
fiatalok vagytok, előttetek az élet. - tapsolt kettőt, mire
leugrottam az asztalról és Martin is felvette a kabátját.
-
Pillanat. - állt meg. - És addig ti?
-
Természetesen scrabble-özni fogunk, mint mindig, ha a buzgó,
fiatal segítőinkre várunk. - közölte Dumont. Először azt
hittem, viccel, aztán elővett az asztal billentyűzetpadjáról egy
scrabbledobozt engem pedig leesett állal Martin hurcolt ki a
teremből.
Martin
felhívta Ellát, hogy vigyen be minket, aki természetesen boldogan
beleegyezett. Olyan volt, mint egy antiszoc kiskutya, aki nagyon
örül, ha a gazdáig foglalkoznak vele. Csak hát, nem szerettem
volna ha engem a gazdájának tekint, pláne Martint ne tekintse
annak.
Viszonylag
lassan találtunk parkolóhelyet, de Martin nagyon nyugodtan tűrte,
ami
elég szimpatikus hozzáállás volt, mivel kevés ilyen férfit
ismerek, aki tud nyugodtan parkolni.
Ella
már várt minket és egy rövid ellenőrzés után felmehettünk a
rendőrség második emeletére. Tipikus volt, kissé mint a
filmekben, egybenyitott terek, ide-oda rohangáló emberek,
papírlapok szerteszórva.
Ella
egy külön szobába vezetett minket, ahol hatalmas rendetlenség
volt.
-
Bocsássatok meg, de most átkerülhettünk ide, mivel végre
elismerték az ügyet és nem kell kint dolgoznunk rajta. Szóval még
pakolunk. Adom a dolgokat, csak lassú a fénymásolás.
Ellát
a kórházban már korábban látott két rendőr folyamatosan
követte a tekintetével, főleg az egyik, úgy néz ki, nagyon
érdekelte. Ella mintha észre se vette volna, körülöttük
forgolódott, akár egy jó titkárnő.
-
Heidit mikor boncolják? - kérdezte.
-
Azt ne próbáld beadni nekem, hogy meg bírnád nézni. - vetettem
közbe.
-
Csupán érdkelődtem.
-
Holnap. - adott Martin normális választ. Nekem nem volt hozzá
kedvem.
-
Lehet, hogy elmegyek. Jót tenne, ha ilyet is látnék.
-
Oké. Szólj, és akkor elintézzük. - mondta Martin. Kezdett
kinyílni a bicska a zsebemben. Nem léphet a felségterületemre.
-
Jó,
ez csodálatos, de szerintem induljunk vissza. Dumonték nagyon
halálra szókirakósozzák már magukat. - forgattam meg a szemem.
Gyerekes ötvenesek.
-
És a fénymásolatok? - kérdezte Ella.
Oké.
Igen, elmentem volna anélkül, ami miatt odamentünk.
-
Mikor lesznek kész?
-
Pár perc. Isztok kávét?
-
Mennyire erős? - kérdeztem.
-
Nagyon. - jött a válasz kórusban.
-
Akkor igen.
Martin
kiment, hogy segítsen Ellának behozni az öt csészét, én pedig
egyedül maradtam a szobában. Idegelő volt kicsit, hogy az összes
férfi engem bámult, de egye fene, ha Ella nem illegeti magát
nekik, akkor kell egy alternatív ember. Egyetlen egy volt olyan
bátor, hogy megszólítson.
-
Hogy hívják? - furcsa volt a magázás, de gondolom megszokták.
-
Nova Thompson. - igyekeztem úgy válaszolni, hogy felfogják, nem
tervezek velük társalgást.
-
Maga
is pszichológiát hallgat?
-
Nem, én jövő ilyenkor már gyakorló orvos leszek. - válaszoltam.
-
Valóban?
-
Igen.
Elég
érdekes volt, hogyan próbál egy ötvenes dialógust folytatni
velem, amikor nem volt hozzá éppen kedvem. Szerencsére Martin
hamar megérkezett, Ellával, aki a kezembe nyomta a kávét, amíg a
másoló dolgozott.
Próbáltam
sugallni a masina felé, hogy siessen. Hát, nem jött össze,
viszont tíz perc múlva már indulhattunk is. A portán elköszöntünk
Ellától, a látogatóigazolványokat visszaadtuk, és a kocsihoz
csúszkáltunk a hidegben. Montréal még éppen kezdett felébredni,
így, március közepén és az időjósok nem mondták, hogy több
fagy lenne már ebben a félévben, úgyhogy nyugodt szívvel
döntöttem úgy, hogy a hétvégén el kéne pakolnom a legmelegebb
kabátaimat.
Az
SQ-hoz visszaérve ledobtam az asztalra az irattömböket, elég
diadalittasan, mondván megszereztük.
Dumont
– mintha az ő érdeme lenne – nyúlt bele a kupacba és
találomra kihúzott egy lapot. Nem látott rajta számára érdekes
információt, így arrébb dobta.
-
Osszuk
fel. Kórtörténet. Novának adnám, de ő elfogult. Charles? -
nézett Clark felé.
-
Jó. Esetleg valaki az élettörténet?
-
Én elviszem, ha kell, Novával megoldjuk. - vállalta be Martin.
-
Ella minden pszichoszart megkap, Jacques te boncold, én meg beszélek
a családjával. Említhetem nekik, hogy Nova Thompsont ismerem, vagy
annyira megutáltattad magad, hogy inkább ne?
-
Mehet. Talán nem haragszanak, amiért keresem a lányuk gyilkosát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése