18. Chapitre

Hy Housers!

Időben jöttem ^^. Furcsa, de majd megszokjuk. Képzeljétek, ma kaptam a hírt, hogy a Fogadom pár fejezetét, tavasszal kiadják egy antalógiában. Annyira boldoggá tett, az egész napomat meghatározta, el sem hiszem, hogy ez megtörténik.

Imádtam írni ezt a részt. A kedvenc mondatom elég egyértelmű... "Ne akard megváltoztatni a múzsát, mert elveszíted a bálványodat benne." Amikor ezt visszaolvastam, elgondolkoztam azon, hogy szívtam-e, de hát nem, viszont nekem nagyon tetszik ez a mondat *-*. Azt még elmondanám, hogy szerintem nagyon tetszeni fog nektek az intro jelenet, mert szerintem ilyen best romantic lett.

Máskülönben, mi van velem? Nyelvvizsgáztam előző héten, szerintem jól sikerült, a szóbelin húztunk egyedül nagyon rossz témát, az olimpiát, de azért remélem, megvan. Nagyon remélem...

Máskülönben élem a kollégista életemet, próbálom tanulni a németet... próbálom, elvagyok, röpizek, fényképezek.

Na de mi van veletek? Sose hallok felőletek ˇˇ. Meséljetek nekem kommentben ^^

Jó olvasást ehhez a 2300 szóhoz ^^

xXx. Al.

^.^

"Az értékek sokat jelenthetnek, de az együtt töltött idő tanít meg az apróságokra."

Hajnalban ébredtem fel. Még csak éppen besütött a nap az ablakon, így inkább átfordultam a másik oldalamra. Martin nem volt mellettem, de ez el sem jutott először a tudatomig. Csak feküdtem, az álom és az ébrenlét határán, próbáltam magamba valami életet lehelni, mivel ismertem magam: nem voltam képes visszaaludni.

Lassan nyújtogattam a lábam. Először a jobbat, míg a bal a hasamhoz volt húzva. Teljes egészében kinyújtottam, a vége bőven lelógott a matracról – hát, igen, a százhúsz centis lábak hátrányai -. Megforgattam a bokámat, majd a hátamra gördülve ugyanezt megtettem a másikkal is. Ezek visszafordultam az eredeti oldalfekvéses testhelyzetembe, félig a párnába fúrtam a fejem, a másikat pedig kinyitottam.

Ekkor pillantottam meg Martint. Az ablaküvegnek dőlve ült, terpeszben, felhúzta a lábát, térdének rajztáblát döntött. Mellette egy szénceruzakészlet feküdt, összegyűrt zsebkendőkkel, ő pedig elmélyült arccal koncentrált a munkájára.

Az arcát néztem. A homlokába hulló szőke tincsein átsejlett a gyenge fény, az arca majdnem sötét volt, de ezáltal olyan karakteres, ami rendes fény mellett lehetetlen lenne. Imádtam nézni a bélés koncentrációt az arcán. Volt a feszült, az ideges, amit az osztályon sokszor láttam, de ez… Ez amit rajzolás közben öltött fel ez egészen más volt. Ilyenkor az volt bennem, hogy szívesen megtudnám, mi jár a fejében, mit gondol, mit rajzol, min dolgozik.

Felnézett a munkából, egyenesen a szemembe. Pár másodpercig egymást néztük, aztán letette a rajztábláját. Akárhogy próbáltam, nem tudtam megfejteni, mi van a képen. Felém kúszott, lehajolt és megcsókolt. A hátamra gördültem és boldogan viszonoztam ő pedig fölém hajolt, és közben mellém feküdt.

- Korán van. Aludj vissza. - suttogott.

- Úgy ismersz te engem? - kérdeztem vissza halkan.

- Nem, de tettem egy próbát. Még öt sincs. Na.

- Nem tudok. - mélyen a szemébe néztem. - Megmutatod? - bólintottam a kép felé.

Kérdőn nézett rám.

- Kíváncsi vagyok, mi miatt keltél fel ilyenkor. - tettem hozzá.

- Most már úgysem tudom folytatni. - mondta, és felállt. A táblához sétált, és kúszva követtem. Végül a szokásos helyzetünkben kötöttünk ki: a hatalmas ablaknak támaszkodva. Martin a térdén támasztotta a  rajztáblát, lefelé fordítva.

- Naaaa. - kérleltem. Hozzábújtam, és a vállára hajtottam a fejem, az orromat pedig a válla hajlatába fúrtam.

- Jó. Megérted, miért keltem egy órája.

Hátrahőköltem, amikor megfordította. Én voltam rajta, az alvó testhelyzetemben, oldalra fordulva, békésen. Rajtam kívül látszódtak még a lakás vonalai is, halványan, de tisztán látszott hogy az alakom, a vonalaim és a matrac volt csak sötéten kiemelve. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Azta. Nem tudok mit mondani. - reagáltam.

- Olyan szép vagy. Muszáj volt, hogy megmaradjon.

- És mit kezdesz vele? - kérdeztem.

- Nézegetem, ha nem vagy a közelemben.

- Hát, ez nyálasan hangzott.

- A művészek nyálasak. Talán egyszer kiállítom, ha a modell engedélyét adja.

- A modell nem is vállalta ezt a képet. - mosolyogtam rá.

- De hidd el, az alkotó élvezte a készítését. - vigyorodott el ő is.

- Nagyon szép lett. Hihetetlen. Sosem láttalak még rajzolás közben. Nem láttam még hogyan csinálod ezeket. Pedig nagyon durva.

- Majd egyszer megnézed. De vissza kén aludni, hosszú lesz ez a nap is. Én is dolgozok, te is, és még az SQ-hoz is menni kell.

- Tudom. De ez itt most jó. Miért kéne megszakítani?

- Filozofikus vagy. - jegyezte meg.

- A hajnal ezt hozza ki belőlem. Most ez itt jó, legfeljebb vedelek kávét egész nap.

- A te döntésed. Nem ellenkezek. Egyszer az egyik volt rajztanárom azt mondta: sose próbáld megváltoztatni a múzsát, mert ha megváltozik, elveszíted benne a bálványodat.

Szerettem a Martinnal közös reggeleinket, mert teljesen mások voltak, mint amikor a Beccával közös kollégiumi szobában ébredtem. Ott már akkor kezdődött a nap. Becca koránkelő lélekként hamar felébresztett, és azt hittem, ez így rendben is van, de hamar rájöttem, hogy igazából egész eddig rosszul csináltam. Martin óta megismertem a félálom édes érzését, amikor mellette fekszek, csendesek vagyunk, de ébren, csak mormogunk, forgolódunk és bámuljuk Montréalt. Akkor éreztem igazán, hogy enyém a világ. Felette állok, biztonságban vagyok, és minden rendben van.

Sajnáltam, amikor fel kellett kelnünk. Lassan öltözködtem, nem siettem el. Fehérneműben mentem kávét tölteni, fürdőköpenyben és alsóneműben támaszkodtam neki a konyhapultnak és kortyolgattam el. Martin is hasonlóan alul öltözve jelent meg. Hirtelen elképzeltem magam, hogyan nézhetek ki. Tudtam, hogy rémesen, reggeli vigyorgó úgy-indult-a-napom-hogy-alattad-fetrengtem-fejemmel néztem rá.

- Te nem szoktál reggelizni, de én úgy döntöttem, hogy ma fogsz. - jelentette ki Martin.

- Hát, rendben. Igazából ez az egészséges. - gondolkoztam el.

- Igen, és nem értem, Nova Thompson a hatalmas biológiabolond miért nem eszik reggelit. De majd én gondoskodok róla.

- Megengedem, hogy gondoskodj róla.

Tojásrántottát csinált. Isteni finom volt, rakott bele bazsalikomot és petrezselymet, oreganot, kellően fűszerezte és ízlésesen tálalta, csupán az amerikai konyhás asztalnál ülve kellett várnom, hogy elém tegye.

- Nem véletlenül jártál te se vendéglátói iskolába. - néztem a kaját. Ízléses volt, finom és rögtön megjött tőle az étvágyam. Velem szemben telepedett le, miközben két pohár limonádét tett le közénk.

- Nos, akkor ma?

- Hát, dolgozunk, aztán nyomás az SQ-hoz. Estefelé szeretnék dolgozni az ügyön kicsit. Sőt, lassan a kollégiumból is el kéne pakolnom.

- Ide. - jelentette ki.

- Megbeszéltük, hogy szeptemberben itt folytatjuk.

- Igen. Ide akarom hozni ami marad Montréalban, aztán dobozolni, amit viszek Angelesbe.

- Rendben. Ezt akartam hallani. - mosolygott.

- Szóval, felvetted a témát, hogy igazold magad.

- Így van. Én büszkén bevallom, szükségem van felőled az önigazolásra.

- Miért? - húztam fel a szemöldököm.

- Nézd, nekem mindig olyan voltál, mint a délibáb. Láttalak, ragyogtál, de nem mertem közelebb menni mert az hittem, ámítás. Most itt vagyok, és néha pislognom kell, vagy meg kell csípem magam, hogy rájöjjek, valóság.

Az ujjammal a villát bözörésztem.

- Nagyon gyorsan történt minden. Hirtelen kezdtük el megismerni egymást. Nem hiszem, hogy tudod, milyen az, amikor mítikussá teszel egy személyt, hogy sosem lesz köztetek köszönésnél több, szinte isteníted, de messze van, aztán hirtelen feléd fordul. Nos, velem ez történt. Most pedig itt vagyok, lassú a felfogásom, és néhányszor még tudatosítanom kell magamban a dolgot.

- Vagyis, nekem kell tudatosítanom benned. - értettem meg.

Mindig le tudott döbbenteni a vallomásaival. Számomra az érzéseket nem kellett percenként kimondani: ott voltak, közöttünk, és kész. Úgy voltam vele, hogy majd akkor szólok, ha elmúlik, és azt hiszem, egyelőre nem fenyegetett ez a veszély. 

Martin viszont sokszor mondta, tudatosította is. Valahogy társaságban is mindig mondott valami olyat, ami csak elejtve is, de jelezte, mi a helyzet közöttünk, ami egyrészt jól is esett, másrészt zavarba is hozott.

- Én is szeretlek. De nekem tiszta ez a helyzet. Felfogtam, és tudatos bennem. - mosolyogtam rá.

Áthajolt az asztal felett, és megcsókolt. 

- Nem akarom megszakítani a pillanatot. - suttogta a számba. - De szerintem lassan mennünk kéne.

- Megeshet.

Gyorsan megettem mindent, amit a tányéron találtam, majd befejeztem az öltözködést. A hajamat kontyba kötöttem, csak a frufrum hagytam lógni.

- Mehetünk. - szóltam oda Martinnak.

A kórházba beérve különváltunk: Martint a traumatológiára osztották be, nekem pedig négy órát kellett töltenem lent, a krónikus elfekvő osztályon. Szerettem ezt a helyet, mert nyugodt volt, itt már mindenki megbékélt azzal, hogy meg fog halni, nem élesztettünk újra, csak annyi fájdalomcsillapítót adtunk, hogy kevésbé fájjon. 

Természetesen a legutóbbi látogatásom óta a teljes betegállomány kicserélődött, e továbbra is rengeteg kórlapon láttam a rákot. Gyorsan végigfutottam a betegeken még ebéd előtt, a másik nővér utánam már a fejadagokat osztotta ki. Minden békés volt, a betegek is alig beszélgettek, így leültem a nővérpulthoz, és próbáltam arra gondolni, hogy ezen a helyen irreálisan lassan telik az idő.

A krónikus elfekvő pont annyira volt tragikus, mint az élettörténetei. A kórház leginkább megpályáztatás nélküli részlege, az a hely, amiről nem gondolnánk, hogy ebben az üvegpalotában helyezkedik el. A többi része akár egy könyvben, vagy egy filmben, úgy nézett ki, csupán a krónikus betegek osztálya kapta meg a zöld linóleumot, a törtfehér csempéket, a rozoga ágyakat. Cserébe ez volt a legközelebb a természethez, közvetlenül a hegyre lehetett látni egyik-másik szobából, még azt a hatalmas társasházat is láttam, ahonnan reggel indultunk el. 

Másodikon gondolkoztam, és persze Heidin. A kórházi anyaga előttem feküdt, de úgy éreztem, nem lenne igazságos, ha én nézegetném át. Így rögtön át is dobtam az asztal másik végére, mondván felejtős, majd Második anyagját elolvasom, ha a kezembe adják.

Miután letelt a műszakom, átöltöztem és a hallba sétáltam, hogy megvárjam Martint. Nem kellett sokáig ülnöm, hamar megjelent, a szokásos szerelésében, egy egyszerű sötét farmerben, valami absztrakt mintás felsőben, rajta egy kigombolt kockás inggel, a kabátját a hóna alatt cipelve.

- Mehetünk. Műtöttünk ma egyet Madsonnal, ritka jó élmény volt. - fintorgott. - Abbát hallgattatott velünk.

Nem bírtam ki, felröhögtem.

- És mit?

- Voulez Vous. - bökte ki. - és eszembe jutottál.

- Miért is?

- „The girl is business, so I offer her a drink. Looking mighty proud, to see you leave your table pushing through the dark.”

- Hm? - néztem rá még mindig értetlenül.

- A buli, ahova Becca ráncigált el.

- Így már érthető.

- „A sense of expectation hanging in the air.”

- Ne kínozz, értem én. Na, akkor induljunk. Végre csináljunk valami értelmeset.

- Na, jól van, neked se fogok soha szerenádozni. - közölte.

- Jó, azért dalolva meghallgatnám tőled. - jelentettem ki.

- Majd egyszer lehet róla szó. - hagyta rám, és a kocsi felé sétált.

A kocsi felé sétálva fogtuk egymás kezét. Olyan dolog volt ez közöttünk, ami néha tényleg elmaradt… Ha Heidiék miatt mentünk valahova, ilyesmi, sosem fogtuk egymás kezét. Azt hiszem, Martin morbidnak tartotta, vagy nem tudom, de amúgy mindig kereste, hol érinthet meg, így néha a derekamat találta meg a karjaival, de a kézfogás gyakoribb volt. Észrevettem, hogy szereti mutatni a világnak, hogy együtt vagyunk, hogy vele vagyok, és ez nagyon jól érzéssel töltött el.

Az SQ.nál viszonylag hamar túlestünk a beléptetésen, így valahogy eltaláltunk a Dumont-irodába. 

- Nekem adjátok oda Második anyagát! - léptem be, mire az egész társaság felugrott a szókirakóstól.

- Na, jellemző. - közölte Martin cinikusan.

- Én is ezt mondom. Na, most dolgozunk.

- Jó, dolgozzunk, néha azt is kell. - állt fel Clark. Igen, ő elvileg egy köztiszteletben álló orvosszakértő. De végül is a hozzáállása eléggé látszott, főleg, hogy maximum a ritka háttérmunkához szól hozzá. Nem baj.

- Emberek, lesz egy nagyon hülye kérdésem. - Cstalakozott be Ella is.

- Ha már itt tartunk, ebben a témában neked csak az van. - szúrtam közbe.

- Mi Második neve?

- Cornelia Klein.

- Ez se kanadai. - jegyezte meg.

- Nekem adjátok az anyagát? Hátha. - vontam meg a vállam. - Heidi elég személyes, nem tudok logikusan hozzáállni.

- Jó, ez végül is rendben van.

- Nézzétek, lehet, hogy baromság. De van egy ötletem. Nova említette a Gerritsen könyvet, mint a gyilkosság indítóokát. Szerintem a gyilkos imádhatja ugyebár az írót. Ma pedig, ugyebár dedikálás lesz…

- Hé, ez jó ötlet. - reagált Martin. Először szúrós szemmel néztem rá, de aztán bevallottam magamnak, hogy egyet kell értenem Ellával.

- Jó, én odamegyek.

- Erről egyikünk sem maradhat le, azt hiszem. - állapította meg Dumont.

- Ezaz, össznépi banzáj lesz, megyünk dedikáltatni. - fejezte be Clark gúnyosan a gondolatot.

- Na, csak ne ilyen lekezelően. - intettem. - Ma megtaláljuk a gyilkost, aztán mehetünk diplomázni.

- Milyen pozitív valaki. Neked már nincsenek is óráid, nem?

- Dehogyis vannak. - vontam vállat. - Szabad vagyok, mint a madár, hamarosan bírálják a szakdolgozatomat, védem, aztán megyek boncolni.

- Szép tervek a jövőre nézve. - húzta el a száját Ella.

- Miért, a tiéd mi? - néztem rá vissza. Gondolom a többieknek nem tetszett a civódásunk.

- Nem hiszem, hogy a nagy Nova Thompson meg tudná azt emészteni. - vágta vissza.

- Nagyon is kíváncsi vagyok. - kontráztam.

- Jó, legyél kíváncsi. Talán így valaminek végre sikerül benned érdeklődést keltenie.

A lakásba visszatérve azon gondolkoztam, mit vegyek fel. 

Viccesnek hatott, de mi már szinte mindenünket átpakoltuk ide, a kollégiumból és Martin otthonról is, a matracot azonban nem cseréltük le ágyra. Egyszerűen jó volt így, olyan hatása volt, mintha bohó lenne az életünk. Az a matrac tutifix volt, random, és szerettük, főleg, mert oda tolhattuk a lakásban, ahova akartuk. Oké, ez triviális volt, mert sose toltuk semerre, a nagy üvegablak előtt tartottuk.

- Indulhatunk? - kérdezte az ajtóban állva.

- Menjünk. - válaszoltam, és kiléptünk az ajtón.

Az előző két fejezethez nem voltak kérdések, de most jönnek ^^

01. Martin és Nova kapcsolata?

02. Nektek is gyanús Martin álompasiként? (Nekem nagyon)

03. Ella és az életcélja, egyetem utáni tervei? Mit gondolok? Én tudom, hogy meg fogtok lepődni.

04. Mi fog történni a dedikáláson?