Hy Housers!
Visszatértem, van töltőm, és a bocsánatotokért esedezem. Tudom, rengeteget kihagytam, és az a gáz, hogy nem akartam. Most pedig maratoni tanulás van, mert minden szarból írunk például pénteken. Most egy kicsit elszakadtam a föcifüzetemtől, és leültem, hogy bemásoljam a részt, ami nem túl hosszú, és ezt is sajnálom... A hétvégén tetejébe szinte semmi időm se lesz, mert szombaton művészeti fesztiválon lépünk fel, vasárnap pedig Hanna fotóz a KKK fejlécére (ÉÉÉN leszek rajta :D). Viszont hétfőtől vége a próbáknak és egy kicsit nyugszanak a dolgok, addigra elvileg meglesz, hogy hányadik vagyok a Zrínyi és a Kölcsey ideiglenes sorrendjében.
Ez azért idegesítő, mert a legtöbb osztálytársam tudja, hányadik, csak én szenvedek. Valaki azt is tudja, hogy felvették, mert benne van a biztosban. Tomira vagyok büszke, mert elsőként vették fel biosz szakra, szóval ő egy ilyen durva gyerek. xD
Szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog!
xXx. Alice
*.*
"Nem létezik múlt nélküli szent, ahogyan jövő nélküli bűnös sem."
Szilárd meggyőződésem, hogy a kollégiumban hülyének néztek. Ugyan, ki ne gondolkozna el a beszámíthatóságomon, amikor éppen megérkezek, átöltözök kommandós ruhába, és már megyek is? Szerintem mindenki, de buzdító és pozitív véleményekre teljesen nyitott vagyok.
Metróval mentem ki St. Laurent-be, mert nem akartam, hogy Martin kivigyen. Őszintén, ez a környék nem az, ahol a Land Rover-jének parkolnia kéne, meg amúgy, ahol esetleg több embernek kéne lennie egynél. Ugyanis biztos voltam benne, hogy amit teszek az száz százalékig illegális, de valahogy úgy fogtam fel, hogy én lehetek a következő Jordan Belfort: ha túlélem mindezt, leülöm a tizennyolc hónapom, és írok egy könyvet, amit a végén Martin Scorsese fog megfilmesíteni, még ha nem is vertem át az egész Wall Street-et.
Azt mondják, ha valami illegálisat akarsz csinálni, akkor be kell épülni a tömegbe. Nos, én nem voltam az a kifejezetten tömegbe illő ember, amit mindig is szerettem, de akkor átkoztam. Eleve kiríttam, mert magas voltam és vörös, amit semmi kedvem sem volt egy délutánért megváltoztatni, így csupán felkötöttem a hajam, felvettem egy fekete nadrágot, a fekete fűzős bakancsom – kényelmes, bár nem igazán meleg, és lehet benne futni, ami nagyon fontosnak bizonyult – meg egy sötétkék viharkabátot, amit kizárólag azért hoztam magammal Montréalba, mert biztos voltam benne, hogy kemény lesz a tél. A napszemüveges klisét meghagytam a CIA-nak, úgyhogy inkább néztem ki orosz terroristának, vagy KGB-snek – mondjuk, a kettő nem zárja ki egymást, de akkor már gond van -, mint egy sétálgató egyetemistának, de az ilyen öltözetre is maximum az lehet a mentségem, hogy rocker vagyok. Azt hiszem, ezt el kellene fogadni.
A zárda parkját már láttam, de forgalmas volt az út, így meg kellett keresnem a kaput, ahol bemehetek, és nem vesznek észre. A Google Maps-ről kinyomtatott térképem alapján a bejárat egy kis útról nyílt, egy társasház garázsai mögül, így feltételeztem, hogy elég elhagyatott. Visszahajtogattam a térképet a táskámba a konyhakés mellé, és folytattam az utam.
A garázsok mellett lakók zsongtak, és igyekeztem nem kitűnni közülük. Hülyén hangzik, de egy pillanatra kémnek éreztem magam. Kaliforniai gyerek, kémsorozatokon nőtt fel. Van benne igazság.
Tudtam, mit fogok keresni. Gyógyszermaradványokat, vényeket, vagy bármilyen papírt, ami Heidi-hez kapcsolódhat. Mindezt egy baromi nagy központi zárdában. Jól van, Nova, legközelebb gondolkodj úgy, mint akinek hamarosan a kezébe adják a diplomáját.
Megtaláltam a kaput. Zörgött rajta a lánc, és kísérteties is volt, de nem hagytam, hogy hátráltasson. Megnyitottam a kaput, és nyugtáztam magamban, hogy itt követtem el az első törvénysértést: magánterületre való behatolás, ugyanis a zárdát a felszámolása után el is adták. Azt azonban nem értettem, miért nem zárják, így borzongás futott át a hátamon a tudatra, hogy lehet, más is megszegte már a törvényt ezzel a hellyel.
Azzal nyugtattam magam, hogy a tiniknek nincs hol szexelniük, és ezt a helyet választják, de azért volt annyira durva, hogy a legtöbben elfussanak. A sűrű, fás növényzetre tapasztottam a tekintetem, amíg el nem értem az ajtót, ami természetesen be volt zárva. Nem nagyon akadályozott meg abban, hogy egy ablakot válasszak helyette. Az sem lepett meg, hogy volt, amit simán betörtek, így már mehettem is befelé.
Igyekeztem vigyázni, hogy a félhomályban ne karcoljam meg magam az üvegdarabokkal. Nem féltem, csupán nem szerettem volna otthagyni sem a vérmintám, sem a DNS-em. Csend volt, az egyetlen hang a bakancsom tompa puffanása volt a csempén. Egy könyvtárban találtam magam. Mindenfelé áporodott könyvszag terjengett, bár a könyveket már rég elhozták onnan.
Heidi szobáját kellett megtalálnom. Eldöntöttem magamban, hogy ez a legfontosabb küldetésem ezen a helyen. A logikából kiindulva úgy éreztem, hogy a 315-ösnek a harmadikon kell lennie, elvégre a legtöbb helyen így intézik a beosztásokat.
Ahogy kifordultam a könyvtárból, megláttam a porlepte lépcsőt. Egyszerűen hívogatott: „Gyerünk, hagyd itt a cipőd nyomát, gyerünk.” Mivel nem volt jobb ötletem, elővettem a táskámból a gumikesztyűimet, és azokat az átlátszó fóliákat, amiket a cipőmre tapasztottam. Kipróbáltam a lépcső melletti porban: csak a lábméretem volt kivehető, a talapzata nem. A gumikesztyű az ujjnyomaim védte.
Gyorsan felrobogtam a lépcsőn. Nem tudtam, miért sietek, de különös érzést ébresztett bennem a hely. A racionalitás szerint senki sem lehetett bent, de azért minden ajtón benéztem, hátha akad társaságom.
A harmadikig a lehető leghalkabban haladtam, bár ez sem volt megalapozott. Akár zenét is üvöltethettem volna, akkor sem hallotta volna meg senki, hiszen a zárdát hosszú füves-fás terület választotta el az úttól, kőfalai pedig minimum olyan vastagok voltak, mint a kémiaprofesszorom. Mégis, talán kegyeletsértés lett volna, hiszen a zárda temetője alig tíz méterre volt magától az épülettől. A csend pedig nyugtató biztonságot ad, ezt egy ideje tudom.
Ahogy a harmadikon osontam igyekeztem az agyamba vésni a folyosó szegleteit. Olyan volt, mintha hirtelenjében hagyták volna el: bizonyos dolgokat nem pakoltak el, néhány könyv a padlóra hullott… Mindig úgy képzeltem el az elhagyatott épületeket, hogy mindent elvisznek belőlük, de ez korántsem olyan volt.
Az első ajtón lévő sorszám alapján megtaláltam Heidi szobáját. A könyökömmel belöktem az ajtót, és körbenéztem a kis helyiségben.
Az ajtóval szemben egy feszületet láttam, alatta kemény és egyszerű ágyat, mellette szekrénnyel, és egy szőnyeggel. Az ágyon gyűrődés látszott, ez volt az első, amire felfigyeltem. Valahogy elég gyanúsnak nézett ki a dolog, mivel ez a hely eladva van, nem lakhat itt senki, elvileg teljesen ki kell pakolni, itt azonban mégis áll egy bevetett ágy, a teteje pedig arról árulkodik, hogy valaki ült rajta. Végigfutott a hátamon a borzongás.
A folyosón a következő ajtóhoz mentem, majd oda is benyitottam. Felismertem a bútorokat: az ágy matraca és kerete gyári kiszállításhoz hasonlóan a fal mellett állt. A szekrényt is szétszerelték, a szőnyeget felgöngyölték. Ahogy ebben a szobában körbenéztem, megláttam azt, amit a másikban nem. A port. Ezen a helyen látszódott, hogy egy ideje nem használták, de Heidi-én… Mintha tegnap lett volna takarítva.
Visszamentem a 315-ösbe. A lábam alatt folyamatosan nyikorgott a padló, hát még amikor letérdeltem, és benyúltam az ágy alá. A kezem papírt talált, így automatikusan megfogtam a dobozt, és kihúztam.
Különböző tabletták voltak benne, kis zacskókban, mindegyiken felirattal. Egyesével kiemeltem őket. Színesek voltak, vidámak, de minél neonosabb színre színezték őket, annál durvább dolgokra lettek felhasználva. Volt ott minden, amit csak akarhat az ember. Egyes zacskókra nem is írtak neveket, csak összetevőket. Jézusom, valaki keverte őket. Nem tudtam, hogy drogos tini lehetett-e az, aki iderakta, de mindenképpen hozzáférhetett ilyenekhez.
Kivettem a zacskókat és elrendeztem őket a szőnyegen. Közben direkt úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ajtóra. Fő a paranoia. A táskámból kivettem egy jegyzetfüzetet és egy tollat, majd sorban elkezdtem felírni, mi van a zacskókban. Mellé készítettem fotókat is. Amikor mindkettővel készen voltam, ismét benyúltam az ágy alá.
Egy másik dobozt is találtam: műanyag volt, és valahonnan nagyon ismerős. Benne teli és üres vakcinák pihentek, mintegy vészjóslóan. Fogalmam sem volt, mi lehet bennük, így elővettem a kis, lezárható kémcsöveimet, és mindegyikből spricceltem egy kicsit egy külön csőbe.
Utolsó lépésként a kevert gyógyszereket fogtam meg, és egy keveset bezacskóztam mindegyikből. Biztos voltam benne, hogy az adalékanyagok megnevezése elvezethet ahhoz, aki az egész mögött áll.
Túl soknak éreztem a bent tartózkodásomat. Azt mondják, a jó kémeknek is mértéket kell tartaniuk, így inkább indultam, nehogy a valamit eltévesszek, valamit hibázzak. Ahogy léptem folyamatosan magam mögé néztem, hátha hátrahagytam valamit, amiből azonosítható lennék, de semmi ilyesmit nem vettem észre. Ugyanazon az ablakon távoztam, amin jöttem, egyetlen karcolás nélkül. Nova : Üvegszilánkok 1:0. Mint egy Canadiens meccs.
- Martin! Martin! – szinte már ordítottam a telefonba, mert nem hallottam a hangját. – Hallasz?
- Na, végre megvan a hangosító. – üdvözölt. – A legtöbb Skype beszélgetés is így kezdődik.
- Ne poénkodj, találtam valamit. Meg tudsz várni a szobámban? Becca beenged.
- Nova Thompson azt kéri, várjam a szobájában. – közölte, és éreztem a hangján, hogy vigyorog. – Nem is tudom, mi lesz ebből.
- Én igen, úgyhogy ne örülj. – oltottam le, majd letettem.
A villamoson leghátul ültem, és nem mertem kinyitni a táskám, hátha valaki meglátja a benne lévő dolgokat. Tulajdonképpen számba kellett vennem, kiben bízhatok, ahhoz, hogy tovább nyomozhassak. Martin biztosan ott volt közöttük. Ellán gondolkoztam éppen: tulajdonképpen semmi rosszat nem tett nekem, és biztosan jól tudna spekulálni. Aztán elvetettem az ötletet: a folyamatos véleménykülönbségünk amúgy is csak veszekedést jelentene, ami nem tenne jót az ügynek. Becca is a listán volt, de fogalmam sem volt, mit szólna hozzá. Az biztos, hogy benne lenne, de ő mégiscsak Becca: részegen akárkinek kikotyogná a dolgokat.
Az utolsó ember, akire gondoltam, az Tierney volt, és ezért le is csesztem magam gondolatban. Évek óta vele beszéltem a legtöbbet, ott álltam a boncolásain, és nem jut eszembe? Mellette tudtam a legtöbb előnyt felsorolni: megbízhattam benne, mert nem az egyetemen, hanem a kórházban dolgozott. Ez nagyon fontosnak bizonyult, mert ha valaki olyat kértem volna meg, aki az egyetemen dolgozik, az kirúgathatott volna, Tierney-nek viszont nem lehetett érdeke mindez. Tudtam róla, hogy nős és két kislány apja, így biztosan nem vállalná be, ha veszélyes lenne: ez lámpaként szolgálhat majd nekünk a helyzet állásáról.
Mindemellett Tierney jó szakember volt: remek orvos, patológus és laboros, kiváló érzékekkel.
Szóval, így, három embert terveztem a csapatomba. A zordnak látszó patológus-papát, az évfolyamtársat, meg saját magamat. Nem az FBI, de megteszi.
Mire visszaértem a koleszba, Martin már az ajtót támasztotta a hátával, és a folyosó rojtjaival játszott. A lépteimre felnézett, majd egészségesen elkezdett röhögni.
- Úgy nézel ki, mint aki a kormány elől menekül. – jegyezte meg, miközben a könnyeit törölgette.
- Nem szólsz be. – vetettem oda, és kinyitottam az ajtót, erősen eltaszítva őt. Martint csak egy kicsi választotta el a földön hempergéstől, de nem úgy nézett ki, mint akit ez felettébb zavar. Felállt, leporolta magát, majd besétált utánam.
- Bocs, hogy kint maradtál, azt hittem, Becca itt lesz. – szabadkoztam.
- Ugyan. Rád ezen a hideg, kanadai padlón ülve is szívesen várok. – közölte. – Mit találtál?
- Nem akarod tudni. Elég illegális lenne megvizsgálni a dolgokat…
- Az nem érdekes, azt mondd, mit találtál. – becsukta utánunk az ajtót.
- Ezeket. – borítottam ki a táskám teljes tartalmát. Martin szeme elkerekedett, majd idegesen a zacskókat kezdte nézegetni.
- Gondolom ki kellene vizsgálni, hogy mégis mi van bennük. – gondolkozott hangosan. – Vigyük Tierney-hez.
- Na. Én is így gondoltam. – bólintottam, majd mindent visszasepertem a táskámba, amit újból a vállamra kaptam.
Egyikünknek sem volt kedve kimenni a hidegre, így az átjárót választottuk. Nem tudtam elvonatkoztatni az alattunk zajló forgalomtól, és attól, milyen gyönyörű a város az üvegfalon át, azonban koncentrálnom kellett. Tudtam, hogy Tierney mindent megért majd, de azért nem ártott volna, hogy ha a megértés mellett értékeli is azt, amit csináltunk.
A félig alagsori részlegbe érve halottkémeket pillantottam meg. Könnyű volt őket felismerni: három nő, mind a három elegáns, kiművelt frizurával, ékes francia kiejtéssel. Nem tudtam, mit keresnek itt, elvégre ők csak felületes megfigyeléseket végeznek. Azt gyanítottam, bűncselekmény történhetett, de Martin hamar eloszlatta a kételyeimet.
- A prof mondta hogy valami kis létszámú konferencia lesz.
- Tényleg, holnap egész nap suli van. – mondtam lebiggyesztett ajkakkal. Sosem volt bajom a egyetemmel, de a jelen helyzetben sokkal szívesebben foglalkoztam Heidi ügyével, mint a klinikai gyakorlatokkal.
- Igen, egész nap figyelgetni fognak minket, pedig mi már évek óta nővérkedünk. - sóhajtott Martin is.
Tierney a közös irodában volt, és éppen gépelt valamit. Az ajtó nyitódására felnézett.
- Ti meg hogyan jutottatok be? – kérdezte.
- Van ilyenünk. – mutattam fel a nyakamban lógó kórházi igazolványt.
- Ja, tényleg. – bólintott. – Azt mondják, ne öld meg a rossz hír hozóját.
- És ez hogyan jön ide? – nézett rá Martin.
- Ha Nova Thompson beteszi a lábát az irodámba, az csakis rosszat jelenthet. – válaszolta magától értetődően.
- Van itt valami hely ahol beszélhetnénk? Ahol nem nyit ránk senki? – kérdeztem halkan.
- Nova, te, ez az eszkortlány-szöveged? – röhögött ki Martin azonnali hatállyal, mire szúrósan néztem rá, bár magamban nevettem.
- Gyertek.
Tierney a saját irodájába vezetett minket, amit nem sokat használt. Meg is látszott rajta, patinás rend uralkodott mindenhol. Nem is kellett szólnom Martinnal, kulcsra zárta mögöttünk az ajtót, és a hatás kedvéért neki is dőlt.
- A félig halott nő a traumán. Megtudtam róla egyet s mást.
- Halljuk. – sóhajtott Tierney.
És akkor a kérdések:
01. Szerintetek mi lesz a gyógyszerekkel?
02. Mit gondoltok, hogy keveredik ki Nova a dolgokból?
03. Szerintetek miért nem volt poros Heidi szobája? Ki járhatott ott?
04. Van esetleg tippetek a támadó személyére? Szerintetek valaki a múltjából, vagy ki lehetett az?
