Maison
L'historie
Recommendation Acteurs
Parties
La Ville
Les prix, les réalisations
Livres et Films
Mon autre blog
L'écrivian

2015. augusztus 22., szombat

13. Chapitre

Hy Housers!
Igen, visszatértem. Sajnálom, de egyszerűen nem volt ihletem. Az a baj, hogy ehhez a sztorihoz néha nagyon kell, és általában megkapom, ha az onkológián járok, de ez kéthetente van, néha akkor se... Ma azonban belenéztem a tükörbe, és büszkén jelenthetem, most eléggé Nova vagyok (vörös ugye a hajam, bár ez csak színező, nem rendes festék, szóval egy hónap múlva már nem lesz így) és az a tipikus Nova-szerelés volt rajtam, ami bár még nem volt leírva a történetben, de hamarosan le lesz és egyszerűen jött az ihlet. Köszönöm, hogy kitartotok a történet mellett, és nem iratkoztok le, pedig megérteném...
Hihetetlenül boldog vagyok, hiszen sikerült két órát egy török reptéren töltenem és spotterkednem, valamint megérkeztek a sulimhoz a dolgok, matrózblúzt, nyakkendő... Szóval sínen az életem. Nem szeretnék sokat hadoválni, úgyse kíváncsi rám a kutya se, szóval jó olvasást, ehhez a körülbelül 2300 szóhoz!
(A kép annyira Martin. Lehet már ma rájöttök miért. De lehet majd a következő részben. De rá fogtok jönni :D)
Csókollak Titeket, imádat van! 
xXx. Alice

^.^

"14 évet húztál le a bolygón. A zömét szenvedésben. Meghalsz anélkül, hogy autót vezetnél, levennéd egy csaj melltartóját vagy söröznél. Hidd el, sok minden kimaradt neked. Sok tuti dolog (...), és ez épp elég ahhoz, hogy ne higgy Istenben, korrektségben, magasztos célokban. De az életednek lehet még értelme."
Visszatérve a koleszba, őrült sebességgel rohantam be a fürdőbe és dobtam le magamról a ruhákat. Becca természetesen jött utánam, és folyamatosan kérdezgetett, míg végül magában is összerakta a sztorit. Én közben hajat mostam, majd utána a tükörben a hajtöveimet vizsgálva azon imádkoztam, hogy ne most vegyem észre a lenövést a hajamban. Szerencsére nem találtam, így egy törölközőben állva idegbeteg módon szárítottam a fejem, miközben Becca örömködött a híren, és kivágottabbnál kivágottabb cuccokat vett ki nekem a szekrényből, hiába magyaráztam neki, hogy ott lesz a család, nem kurvulni megyek, őt nem érdekelte.
Becca, kérlek, jó benyomást akarok kelteni, nem eltiltatni magam. – kérleltem, miközben éppen végeztem a hajam egyik oldalával, és a másikat kezdtem szárítani, ezzel párhuzamosan pedig ügyesen előbányásztam a hajvasalót, mert a frizurám alja befelé göndörödött, így pedig ritka furcsán néztem ki, amit nem engedhettem meg magamnak.
Szóval akkor meséld csak el pontosan, hogy mi történt! – kérte Becca az ajtófélfának dőlve.
Magánügy. – közöltem, mivel nem volt kedvem megosztani vele.
Jajj, Nova, ne legyél már ilyen! – kiáltott fel kissé sértődötten, de éreztem, hogy tudja, nem fogom elmondani, és nem is számított rá.
Fogalmam sem volt, mennyire kiöltözős esemény Martin anyjának születésnapja, de végül egy hosszú fekete nadrág és egy világoskék selyeming mellett döntöttem, amelyhez felhúztam a magassarkú bokacsizmámat, és a sötétkék ballonkabátomat. 
Igazából elégég izgultam a dolog miatt, mert minden hirtelen történt. Nekem kissé hirtelen volt ez a gyors szülői bemutatás, bár őszintén nem volt benne tapasztalatom, hogy az ilyesmit mikor szokták, így inkább hallgattam.
Még volt egy kis időm mielőtt Martin eljött volna értem, így átsétáltam a kórház épületébe. Egyesen a traumatológiára mentem, ahol Heidi szobájába tartva csak oda kellett egyet köszönnöm az ügyeletes nővérnek, máris beengedett. Nem szándékoztam éppen akkor beszélni vele, csupán tudni akartam, hogy van. 
Ébren volt, a szeme nyitva, azonban beszélni nem tudott, mivel a tüdejébe csövet dugtak. Rögtön a kórlapjához sétáltam, mire éktelen hadonászásban tört ki. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, de aztán végül letettem a lapot és odaléptem hozzá, megfogtam a vállát, és halkan nyugtatgatni kezdtem. Sejthető, miért nem bízik valaki a gyilkossági kísérlete után idegenekben.
- Heidi. - szólítottam meg. - Nova Thompson vagyok. A kórházban dolgozom, én műtöttem. - a kórházi passkártyám látványára megnyugodott. - Csak szeretném megnézni, hogy van. Látom a csövet. Gondolom légzési zavarai támadtak. Ez nem kimondottan normális, de nem gondolom, hogy akármi gond lenne. - igyekeztem mosolyogni rá, de közben azon gondolkoztam, ki a fene adott csövet ennek a nőnek a szájába, amikor a felébredésekor magától lélegzett?
A kórlapján semmit sem találtam, ami igazolta volna azt, hogy kell neki, de mivel nem tudtam, a felébredés után kit kapott ki orvosának, nem ítélkeztem.
- Én most elmegyek. Az éjszaka folyamán visszajövök még. - felálltam és kisétáltam a szobából. Az osztályt hamar elhagytam, nehogy valaki munkába akarjon fogni, és egyenesen a kollégium elé sétáltam. Hideg volt és sötét, de a Land Rover ott világított a sarkon. Boldogan pattantam be Martin mellé, aki adott egy puszit a homlokomra, majd sebességbe tette az autót.
- Biztosan nem fogok zavarni? - kérdeztem századszorra is.
- Anyu már nagyon vár.
- Szép szülinapi ajándék lesz, ha nem kedvel meg. - hümmögtem.
- Bírni fog. Ebben biztos vagyok.
- Hát én annyira nem, de legyen neked igazad.
Továbbá csendben autóztunk.
A lakást ezúttal is lentről közelítettük meg. Martin előreengedett az ajtóban, ami kevésbé volt szerencsés, tekintve, hogy így először engem láttak meg a rokonok: testvérek, unokatestvérek., apuka, anyuka.
Martin anyja természetesen nagyon gyorsan kiszúrt, és felállt a fotelból, ahol eddig ült. Végül kezet fogtunk.
- Sara McCord. - mutatkozott be.
- Nova Thompson. - tettem én is hasonlóképpen.
Martin letudta az „anya ő itt Nova, Nova ő itt anya”-témát, és közölte, hogy hoz nekem valamit inni. Értékeltem volna, ha én magam választhatok magamnak valamit, de egyértelműen az volt a cél, hogy egyedül hagyjon az anyjával.
Nem igazán tudtam, mit kérdezzek, így a legolcsóbb trükkhöz folyamodtam. 
- Gyönyörű a lakás.
- Igen, szerintem is. Sok munka volt benne, hogy így nézzen ki. Bár szerintem Martin művei dobják fel leginkább.
- Igen, nekem főleg az tetszik. - mutattam az ajtó mellett lógóra, amelyen egy utcarészlet látszott fekete-fehérben, csak az egyik ház volt piros rajta.
Annyira nem volt vele közös témám, hogy az elképzelhetetlen. De az egész családdal is így voltam. Annyira furcsa volt köztük lenni, teljesen mások voltak mint én. Nem igazán szóltak hozzám, nem akartak velem beszélgetni. Tudtam, hogy igazam van Martinnal szemben, csak egy hívatlan vendég vagyok az anyja születésnapján, és úgy döntöttem, hogy amint lehet, el is fogom mondani neki.
Pár perc csend után úgy döntöttem, hogy nem várom meg Martint, és elnézést kérve mentem távolabb. Végül a konyhában ragadtam meg, ahol nem láttam Martint. Gondoltam, elbújt, hogy beszélgessek az anyjával, de hát ez nehezen jött össze. Sóhajtva támaszkodtam neki a konyhapultnak, és öntöttem vizet egy pohárba. 
Úgy negyed óráig lehettem így egyedül, amikor egy lány belépett a konyhába. Alacsony volt, rózsaszín szoknyában és mentaszínű felsőben, iszonyatosan magas platform menta-cipőcsodával. Ránéztem a lábára, és elfogott a vigyorgás. Ő is körülbelül olyan otthonosan mozgott a millió centis sarkakkal, akárcsak én.
Már éppen köszöntem volna, amikor valaki bekiáltott az ajtón.
- Candice! - a lány hátrafordult és szembenézett Martin valamelyik akárhányad unokatestvérével – Mikor tudjuk megcsinálni azt az ostyafotót?
- Amikor akarod. - felelte Candice. - Most is lemehetnénk, de hát ünneplünk. Holnap reggel?
- Jó, idejövök. Köszi. - felelte a másik nő, majd eltűnt.
Candice visszafordult, és a kezét nyújtotta:
- Candice McCord.
- „I was there to witness / Candice's inner business” - mosolyogtam rá. - Amúgy Nova Thompson.
- És jó kiejtéssel idéz Robbie Williams-szt. Megjegyzendő. És a cipősarkak is stimmelnek. - nézett le a lábamra.
- A platformosok tartsanak össze. - viszonoztam a lelkesedését.
- Mondjuk, neked nem lenne rá szükséged. Hány centi vagy, száznyolcvan, százkilencven?
- Száznyolcvanöt.
- Nekem viszont szükségem van rá. Hallod, százötvenötnél megálltam.
- „Hey, ho, here she goes / Either a little too high or a little too low.” - idéztem.
- Amúgy igen. - nevetett fel. - Sokan hívnak miatta Candy-nek, de mivel minden szinte minden ismerősömnek Martin mutatott be, az emberek nagy részének Candice vagyok.
- Ő tényleg nem becéz senkit? - kérdeztem rá, mert tényleg foglalkoztatott.
- Nem. Senkit. Gondolom téged se, bár téged nem is lehet.
- Hát, a Novát tényleg nehéz, bár egyesek megoldják.
- Se „kicsim”, vagy „drágán”…
- Kicsi nem vagyok. Csak drága, ha azt nézzük, mennyi lett költve az oktatásomra, és mennyit érnek a ruháim. De ha ezek alapján becézne akkor már nem élne.
- Jó meglátás. Anyósproblémák? - mellémhelyezkedett, így mindketten az ajtót néztük.
- Nem megy közöttünk a kémia. - közöltem.
- Ne is idegeskedj miatta. Martin a pici fia. Egy barátnője se volt eddig szimpatikus neki.
- Én se leszek. - vontam meg a vállam.
- Hát, az az igazság, hogy tudom, miért nem leszel az. - tetszett, hogy nem köntörfalaz. - Én se vagyok. Mi más világ vagyunk. Én egyetemet végeztem, elindítottam a saját vállalkozásom, sikeres vagyok, azaz érvényesülök nőként. Kinézek valahogy, satöbbi. A család többi nőtagjáról ez nem mondható el. Te is ilyen vagy. Érvényesülsz, okos vagy, jól nézel ki, neki meg nem tetszik, mert mások vagyunk. Szerintem nem érdemes törődnöd vele.
- Mennyire lehet hatással Martinra? - kérdeztem.
- Amint végeztek, elköltözik innen, szóval egyre inkább eltörpül neki a véleménye. Az apja viszont szerintem bír. Ő szereti a dekoratív nőket a fia mellett. - nevetett fel. - Szóval felejtős. Beszéltetek már arról, mi lesz a diploma után?
- Dehogy. Semmit. Azt tudja, hogy minden nyaramat Kaliforniában töltöm, besegítek a szüleimnek a vendégházban. Utána pedig dolgozni akarok, ahogy ő is, gondolom. Bár nem igazán néz ki olyannak, akiből egyszer orvos lesz, hogy őszinte legyek. Olyan ez, mint egy alibiszakma.
- Hát, főleg, hogy ezelőtt vendéglátást tanult… Biztosan nem lesz orvos. - rázta a fejét Candice.
- Sosem értettem ezt. Kiskorom óta akarok orvos lenni. Mindig ezt tanultam.
- Én mindig úgy voltam vele, hogy a saját magam főnöke leszek. A cukrászat tízévesen jött, aztán összeraktam a kettőt. - vonta meg a vállát. - Martin meg Martin… Majd kitalál valamit. Te pedig, amiket hallottam rólad, feltalálsz egy ebola-védőoltást.
- Jézusom, milyen előítéletek lehetnek rólam. - reagáltam le a dolgot, és az eszembe véstem, hogy sürgősen ki kell kérdeznem Martint arról, hogy mégis miket mondott rólam a hozzátartozóinak.
Hamarosan az említett is megérkezett.
- Aha, hozol inni.
- Azt hittem tudtok beszélgetni, sajnálom. - közölte, majd kaptam tőle egy puszit a homlokomra. Sosem értettem, hogy lehet ilyen magas, nálam is magasabb, hiszen ha én százkilencvenöt vagyok, akkor neki minimum két méternek kellett lennie.
- A barátnőd határozottan partner a kibeszélésedben, ez tetszik. - vigyorgott Candice.
- Jajj, akkor megszakítottam a rólam szóló pletykáitokat. Menjek, hogy tudjátok folytatni?
- Mennyire vonzod ide a rokonságod? Nekik nem vagyok szimpi. - kérdeztem.
- Majd elbújok. Csak nem tudnak hova tenni.
- Ezért kellettek volna az értékelhetőbb körülmények. - jegyeztem meg.
- Ugyan, hat óra van, én már egy ideje itt vagyok, azért nem kell végig maradni. Utána mutatok valamit, örülni fogsz neki. - kacsintott.
Hitetlenkedve fordultam Candice felé:
- Mennyire vágja a Magic Mike-ot?
Az unokatestvér röhögőgörcsben tört ki, Martin meg egy kissé érdekesen nézett rám, miközben én is vigyorogtam.
- Jó, lányok, nem akarom érteni. Nem, tényleg nem akarom. Candice, megnéznéd anyámat leitatták-e már?
- Persze, távolíts el diszkréten, hogy a csajoddal lehess. - röhögött fel. - Arra készüljetek, hogy öt perc múlva jövök, szóval ne itt fektesd meg.
- A fenébe, mindig kitalálod a gondolataimat. - kontrázott rá Martin, én pedig vigyorogva állapítottam meg, hogy milyen jó páros ők ketten.
Miután kilépett, Martin diszkréten a derekamra tette a kezeit.
- Mi van, nem hallgatsz rá? - súgtam a fülébe.
- Tudod, mindig az van, hogy meg akarsz tenni valamit, de diszkréten rávilágítanak arra, hogy ehhez nem a jó helyen vagy. - súgta vissza.
Lassan csókolt meg, de éreztem, hogy ez az a „hátha benyit valaki”-csók, nem az igazi. Azért beértem vele, de hamar szétrebbentünk, amikor hallottunk valahol egy ajtónyitódást. Szerencsére nem a konyháé volt az, de attól még nem igazán tudtuk, mit kezdjünk a másikkal.
- Igaza van Candice-nek, nem jó a hely. - dőltem neki a konyhapultnak.
- Hát nem. - ő is hasonlóan tett, így egymás mellett álltunk. Kívülről nézve elég komikus lehetett a jelenet. Ezt Martin is levágta, mivel elkezdett nevetni. Ez az a nagyon hangos, nagyon mélyről jövő nevetés volt, úgyhogy én se bírtam sokáig pókerarccal, csatlakoztam hozzá.
Hihetetlenül örültem Candice-nek, hiszen Martint nem akartam folyamatosan kiszakítani a családi körből, és legalább tudtam kivel eltölteni az időt, amíg ott voltunk. Amúgy is jó arc lány volt, kis pici magassarkúban, hatalmas humorral, és értelmetlenül nagy önbizalommal, de olyannal, hogy jó volt hallgatni, ahogy az életről beszélt.
Kilenc után indultunk el Martinnal. Annyira örültem, hogy végre bevágódhatok a Land Roverbe, ami az elmúlt időben majdnemhogy az otthonom lett. Már minden ismerős volt benne, a huzata, a tapintás, és az is, hogy Martin baromira megbecsülte, tisztán tartotta, fényeztette. Valóban igaz, hogy a pasiknak fontos a kocsi.
- Hova megyünk? - kérdeztem, mikor a kollégiumtól ellenkező utcában kanyarodtunk el.
- Mint mondtam, szeretnék mutatni neked valamit. Nem lesz messze.
A hegynek kanyarodott. Gyönyörű volt a táj, havas, kivilágított, hideg, jégszépség. Egy elegáns lakóparkos negyedben haladtunk, villákkal kerítve. Nem értettem, mit keresünk itt.
Martin egy nagy fehér ház parkolójában állt meg. Ha nem lettem volna pszichopata, biztos lettem volna abban, hogy ki fog végezni, de elvetettem az ötletet.
A – szintén fehér – előcsarnokba besétálva értük el a panorámaliftet, aminek kezelőjén Martin a tizenharmadik emelet gombját nyomta meg. 
Nem vágtam, mi miatt vagyunk itt, de a panoráma elvarázsolt, és kevésbé foglalkoztam a dologgal. Egész Montréal-ra ráláttam, megbabonázott, alig tudtam tőle elszakadni, amikor kiléptünk a felvonóból. 
- Oké, tudom, hogy nem érted mi van, de el fogom magyarázni. - közölte, miközben elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta az egyik bejárati ajtót, ami mellett a fa névtáblán még nem szerepelt név.
Belépve egy minimum százhúsz négyzetméteres apartman tárult elém. Kissé félve léptem beljebb. Berendezési tárgyak híján nem tudtam mire letelepedni, vagy mire figyelni, így körbejártattam a szemem a lakásban. Tágas volt és gyönyörű. Egyre beljebb lépkedtem, és amikor visszafordultam a bejárati ajtó irányába, akkor láttam csak meg az előszobával párhuzamos helyiséget: egy nappalit, amelynek padlótól-plafonig érő ablakai voltak.
- Aztakurva. - nem volt értelmesebb reakcióm.
- Na, akkor most elmondom, mi ez. - lépett ő is beljebb és bezárta mögöttünk az ajtót. - Nova, elsősként kinéztelek. Szerintem ez nem újdonság, nem csak én vagyok így vele, csak nekem szerencsém volt. Nos, néztelek és megállapítottam, hogy te egy kissé sznob vagy. - itt önkétlenül felröhögtem – Elég sokat álmodoztam arról, hogy egyszer az ágyamban kötsz ki, aztán már nem csak arról, hanem kevésbé testinek képzeltem el a kapcsolatot. Aztán egyszer elmondtad, mennyire imádod a panorámát és ezt a várost. Talán tavaly, azt hiszem egy pasiban turkáltunk. Nem sokkal utána vettem meg ezt a helyet. Összeget nem illik mondani, nem is fogok. Reméltem, hogy egyszer felhozhatlak ide, és megmutathatom.
Ott álltam előtte, életem első szerelmi vallomásával, és nem tudtam mit kinyögni rá, így úgy döntöttem, végigpörgetem magamban a dolgot, hátha találok valamit, amire lehet reagálni.
- Na várj. Te úgy vettél lakást, hogy majd egy olyan csajjal fogsz benne élni, aki akkor maximum kétszer beszélt veled?
- Szokásosan fennakadtál a lényegen. De igen.
- Te pszichopata vagy. - reagáltam le. - Nézd, erre nem tudok mit mondani. Tényleg nem. Most kéne beszélni erről a kapcsolatról? - kérdeztem.
- Igazad van. - mosolyodott el. - A beszélgetés ráér.
- És már nem anyádék konyhájában vagyunk. - kacsintottam rá.
- Mindig tudtam, hogy zseniális vagy. - közeledett felém.
Megfogta a derekam és megcsókolt, miközben finoman balra kezdett tolni. Nem ismertem a lakás alaprajzát, így kénytelen voltam bízni benne. Belökött egy ajtón, én pedig bíztam benne annyira, hogy ne nézzek hátra. Egy pillanattal később meglökött, mire hátrafelé kezdtem zuhanni, a kézfejeimet azonban elkapta. Annyira abszurd volt, hogy nevetni kezdtem. A testem a boldogság járta át, miközben elengedtem az egyik kezét, és leszedtem magamról a magassarkúkat. Az ablak felé gurultak, ami éppen így plafontól-padlóig volt, akárcsak a nappaliban. Annyira nevettem, hogy a mellkasába fúrtam a fejem, ezúttal tizenöt centivel alacsonyabban és továbbra is nevettem. Martin a fülem mögött csókolgatott, én pedig lassan eltávolodtam tőle, hogy kigombolhassam az ingét. Nem, őszintén nem vártam, hogy ki lesz gyúrva, és nem is ezt kaptam, de nem panaszkodhattam. Egyszerűen szexi volt így, hétköznapian, sosem kellett valami bodybuilder.
Ő is lassan elkezdett megszabadítani mindattól, amit viseltem. A kabát még mindig rajtam volt, de azt én dobtam le magamról, amilyen gyorsan csak tudtam. A magassarkúk mellett landolt, így Martin is zavartalanul nekikezdhetett az én ingemnek. Nem mondom, hogy sietett, de nem is tétovázott, amikor le kellett hámozni rólam. A nadrágja egyszer csak eltűnt róla, amit különösebben nem nehezményeztem, ő azonban megszenvedett az enyémekkel. Miután már percek óta szenvedett a gombokkal, hangot adott a dolognak.
- Baszd meg, Nova!
Felnevettem, majd én nyúltam utánuk, és gyakorlottan húztam le magamról, és hajítottam félre. Amint végeztem, felé néztem, és megcsókoltam. Egymáshoz simultunk, és hirtelen eltűnt a sietség, csak ketten maradtunk, idő nélkül. Nem tudtam, hány felé járhat, de nem is volt fontos. Azt se tudtam, hogyan állunk, hiszen nem beszéltünk erről az egészről semmit, de abban a pillanatban nem éreztem fontosnak. Mind a ketten ugyanazt akartuk.
Martin egyszer csak távolabb lépett és végignézett rajtam. Oldalra döntöttem a fejem, a hajam a vállam elé furakodott. Kíváncsi voltam, fog-e valamit mondani.
- Mindig tudtam, hogy te az a fekete fehérneműs lány vagy.
Újból kirobbant belőlem a nevetés. Abszurd volt a mondat a szituációhoz, annyira röhögtem, hogy le is guggoltam közben. Meg akartam támaszkodni, amikor megéreztem egy matracot mögöttem. Hátravetettem magam, miközben továbbra is fuldokoltam.
Megjelent felettem, csillogott a szeme, és ő is nevetni kezdett. Átölelt miközben egymás mellett feküdtünk, a mellkasára hajtottam a fejem, és nem szűnt meg a görcs. Azonban ennél jobban még sosem éreztem magam. És, hát, ami utána jött...

És akkor kérdések:
01. Ti mit sejtetek, mit jelent a kép a történetre nézve?
02. Ti hogyan képzelitek el Martin szüleinek és Novának kapcsolatát?
03. Mi a véleményetek Candice-ről?
04. Mennyire ugrott be a Candy? :D (én végig azt hallgattam)
05. Mi a véleményetek Martinról ezek után? És Nováról?
06. Az is érdekelne, hogy mint párosról mit gondoltok róluk :D
07. Mire jutnak másnap, ha beszélnek a dolgokról?